12. rész ~ Zayn

Sziasztok! :) 
Kicsit késve és picit betegen, de sikerült
írnom egy rövidke részt, mert tényleg nem lett túl
hosszú. És sajnos eseménydús sem, azonban szükségesek
voltak Zayn gondolatai, hogy kicsit fel legyen vezetve
néhány kis dolog, amit majd "mély beszélgetéseken" 
tárgyalnak meg Ni-vel. Szóval elnézést a laposságért
és ha kissé kusza, de nem tudtam máshogy megírni.

Remélem, azért valamilyen szinten olvasható lett,
jó olvasást és hétvégét, nagyon szépen köszönjük a 
támogatásotokat, rengeteget jelent nekünk! :)
Kaede. xx

--------------------------------

 - Zayn, biztosan jól érzed magad? Nagyon fáradtnak tűnsz.

 - Semmi bajom, Jo. Minden rendben, tényleg – tekintetem egy röpke, alig észlelhető másodpercre egybekapcsolódott egy bizonyos másikkal; mindennek azonban, mintha ott sem lett volna, véget kényszerítettem. Joey-ra mosolyogtam – Folytathatjuk. Ne haragudjatok.

 Nem ment.

Egyszerűen nem bírtam a kellő dolgokra koncentrálni, a figyelmem teljesen máshol járt a dal helyett; ezen pedig az alváshiány által testemet és lelkemet is uralma alá vonó fáradtság sem segített igazán. A szemhéjaim az éjszaka nagy részében látszólagos nyugalmi állapotban pihentek – de pontosan, mint sajnálatos módon sok minden másnál szintén, ez jelentette a problémát: „látszólagos”. A gondolataim és a bizonyos dolgokra vészesen megugró szívem nem hagytak aludni, csak forgolódtam és forgolódtam, egészen addig, míg megelégelve idegesen fel nem keltem hajnali négykor, és a szoba közepére koslatva… megtorpantam.

 Mélyen szívtam be a levegőt jó néhányszor, hogy némileg megnyugtassam magam; aztán mintha a józan eszem minden kis csöppje elpárolgott volna, az ágyon békésen pihenő fiúhoz lépdeltem. Leguggoltam, hogy egy szintben legyünk, ezzel tökéletes rálátást nyújtva arca minden egyes kis részletére. Tekintetem, mintha térképet akarna készíteni, úgy futkározott ide-oda, mindeközben hitetlenkedve mondatva el agyammal ugyanazokat a mérges szavakat, mint amikor olyan közel álltunk egymáshoz. S amikor meggondolatlanul léptem egyet, már-már csókot lopva tőle. De hát, a fenébe is, pontosan ezt tettem! Mi változott meg ennyire hamar?

 „Bolond vagy. Alig ismered egyelőre! Legutóbb még ki nem állhattad. Magányos vagy, ezért cselekedtél bután.

 Nem érzel iránta semmit.”

Csak annyit tudok, hogy…

…hogy nem tudom.

A semmiből kezdett húzni maga felé. Az egyik pillanatban még mindössze baráti kezdeményezés lebegett törékenyen közöttünk, és most…egészen vonzónak találom, s nem csak mint ahogy egy idegen fickóra vagy nőre szokták mondani – ez nem felszínes vonzás volt. Akárha egy puszta lélegzetvétellel mindent megváltoztatott volna bennem. Megőrülök talán?

 Mintha az elhangzott gondolatok és vívódás meg sem történt volna, gyengéden végig simítottam karján, elámulva fedezve fel a bőrömön rohanó libabőrt és furcsa érzést.

 - Mi a baj van veled, Malik? – suttogtam magamnak, fejemet ingatva dőlve vissza a huzatok kavalkádjába.

 Frusztrált sóhajt hallattam.

Ha azt mondta, nem bánta meg… akkor baj nem lehet; igaz?  

A hetedik próbálkozás után, hogy nem sikerült összehoznom a hangot, Joey és Rich néhány perces szünetet rendelt ki nekünk. A hajamba túrva menekültem ki a stúdióból, majd magából az épületből, nagy sóhajjal nyugtázva, amikor immáron egyedül dőlhettem neki a falnak, előhalászva egy cigarettát. Lehunytam a szemem, érezve a füstöt a szervezetembe jutni, elárasztva a tüdőm nikotinnal.

 Megint kezdek oda haladni… Talán csak egy pici hiba, fogalmam sincs, azonban a kétségbeesés, hogy megint nem vagyok elég jó, újból kezd előtörni. Hetedszerre sem ment a hang… Lassítom a többieket, lassítom Jo-t, Rich-et, lassítom Niall-t.

 Egy púp vagyok mindenki hátán.

 - Hey…! Mit csinálsz idekint?

 A sötétebb emlékeimet előhozó gondolataimból egy hang röpített a valóságba. Túlontúl ismertem már. Egyfajta megnevezhetetlen érzés szabadul fel bennem, amikor füleim érzékelik; és ez megijeszt.

 - Szükségem volt egy kis önmarcangolásra – vontam meg a vállam, nyomban elnyomva a cigit. Láttam rajta, még ha nem is említi soha, hogy túlzottan nem szívleli, annak ellenére is, hogy nagy ritkán ő maga is el-el szív egy-egy szállal.

 - Önmarcangolásra? Mit értesz ez alatt?

 Felhúzott szemöldökkel nézett rám, s amikor már vártam, hogy lenézővé és szánalmassá titulálva engem váljon pillantása, pusztán… kíváncsiságot fedeztem fel benne. Elakadt egy másodpercre a lélegzetem, ahogy csupán másfél méterről kémleltük a másikat, mindketten az épület falának támaszkodva. Megráztam a fejem, egyszerre elhessegetve az őt igencsak csodáló, fejemben feltódult szavakat, s mondva ellent kérdésének megválaszolására.

 - Nem lényeges… Csak egy kicsit fáradt vagyok, azt hiszem.

 - Zayn?

 - Igen? – nem fordultam felé, közben majd’ meghalva az érdeklődéstől, vajon mit akarhat mondani egy ennyire bizalmas hangnemben.

 Megugrottam; óvatos érintés telepedett vállamra, ahogy tenyerét bátorítóan helyezte rá, ezzel rögvest magára terelve pillantásom.

 - Ugye… ugye megbízol bennem?

 - P-persze – feleltem zavarodottan, félve, hogy hangom ismét cserben hagy. Összehúztam szemöldököm – Miért ne bíznék meg benned?

 Nem mondott semmit. Halovány mosoly mutatkozott meg ajkain, s mielőtt lehetőségem lett volna az – egyébként meg nem történő – menekülésre, karjait körém fonva temette arcát vállamba, a lehető legbátorítóbb öleléssel ajándékozva meg. Nem mozdultam, csupán meredten álltam egy ideig, akár egy jégszobor, ami nem érti, miért érte hirtelen fény és melegség; aztán a mellkasomban egy hatalmas „bang” helyreállított, kiadva agyamnak a parancsot, hogy karjaimat vezérelje az alacsonyabb fiú köré. Egyfajta különleges melankólia telepedett ránk, felváltva a bennem uralkodó döbbenetet. Amint testét óvatosan sajátomhoz szorítottam, mélyen belélegezve illatát, szemhéjaim lecsukódtak, kihasználva minden egyes ezredmásodpercét a megnyugtató pillanatnak.

 Az egésznek a hatása azt hitette el egy bizonyos ideig, hogy a fejemben nem is uralkodott káosz, szívem úgy dübörgött a furcsa mód boldogságtól. De, most az egyszer nem kérdőjeleztem meg; csak, kiélveztem.

                                                                        ×      ×     ×

 / másnap /

 Döbbenten szánkázott szemem a fekete nyomtatott, kusza szöveget birtokló színes újságon, mit a nem rég stúdióba visszarohanó menedzsernőm nyomott a kezembe.

                     

„Niall Horan és Zayn Malik a saját jogaikért harcolnak?”

Amint tekintetem végig rohant a szalagcímen, felpillantva ütköztem bele egy ugyanúgy, értetlenül pislogó kék párba. Mi a francról lesz már megint szó?

 Bár,… ahogy nézem, elég egyértelmű.

 „Több féle bizonyítéknak mondható dolog is terjed az interneten, miszerint a férfi duó, nagy valószínűséggel saját maguk miatt is vesznek részt az alapítványban, csupán eddig indokolatlan tények miatt eltitkolják.

 Egy nem rég megesett interjún képeket mutattak Niall-nek és Zayn-nek, amiken jól láthatóan igencsak nem zavarja őket a másik közelsége. A találgatások rögtön útra keltek: vajon van-e kettejük közt valami? Ámde mielőtt bárki bármit mondhatott volna, ezt mind a ketten tagadták, illetve, nem adtak teljesen egyértelmű választ. A felelet alapján ismételten többfelé ágaznak a vélemények.

 A mostani szárnyra kapott pletykát pedig a Twitteren keresztül három fiatal indította útnak, miszerint egyik esti sétájuk alkalmával, amikor elhaladtak egy hotel előtt, látták a két énekest a teraszon elmélyülten beszélgetni. S ami lényegesnek mondható, beszámolójuk magába foglalta a távolságot, mi már-már nem is létezett a duó között. Az egyik lány szerint látta őket csókot váltani, ebben azonban barátaitól nem kapott megerősítést.

Úgy tűnik, valami bujkál a két feltörekvő énekes között, és bármi is az, mi kíváncsian várjuk! Elvégre, képzeljük csak el, micsoda párt alkotna a két srác együtt?!”      

 - Zayn?

Nem szólaltam meg, hiába szólongatott Jo. Barna tekintetem egybekapcsolódott a bizonyos kékkel, s amit láttam, képtelen lettem volna leírni. Arcán ezer meg ezerféle érzelem rohant át, és mintha csak tükörbe pillantottam volna, ugyanúgy tanácstalanul néztem ki a fejemből.

 A hírnévnek ez az ára. Az egész életed ki van szolgáltatva fűnek-fának, és ha feltehetőlegesen vonzódsz egy fiúhoz – már pedig fogalmam sem volt, mégis mi zajlik bennem –, annál nehezebb helyzetben vagy. Nem is tudom, mi miatt aggódtam a leginkább. Hogy kiderül valami olyan, ami számomra is újnak fog számítani? Hogy Niall-el ismételten megromlik az épphogy felépítgetett kapcsolatunk? Egyáltalán… mi ez?

 Mi ez, ami köztünk van vagy alakul?

„A legjobb lesz, ha szólsz, ha egyszer úgy döntesz, neked is megéri ez az egész.„ – jól tudom, hogy ezt mondtam. Annyira magabiztosan hangoztam, hogy még magam is hittem a szavaimban. Nem tudom, mit akarok. De amikor belepillantok abba a szempárba, az egyetlen gondolatom, hogy újra olyan közel érezhessem magamhoz.

 Történt egy s más a múltamban, amiről nem tud, amiről aligha tud bárki is. Azt akarom, hogy megbízzak benne eléggé ahhoz, hogy elmondhassam neki. Mert akkor már minden biztos lesz számomra. Akkor már ki fogom tudni jelenteni, hogy valami furcsa váratlantól, de szeretném érezni az ajkaiit az enyémen.

 Ámde egyelőre még csupán állunk, egymásra meredve az elolvasott cikk hatásától, a menedzsereink várakozó tekintetének kereszttüzében.

 Lebuktunk? Érzékelnek valamit?

Igen – nagy valószínűséggel, igen.

A kérdés már csak az, mi is a „valami” pontosan…