6. rész ~ Zayn

Sziasztok! Boldog új évet előre is! :)

Megérkeztem a hatodik résszel, amit Zayn szemszögéből

olvashattok. ☺Túl sok minden nem történik benne, de remélem, 

hogy azért valamennyire elnyeri a tetszéseteket :)

Jó olvasást, élvezzétek ki a maradék szünetet! 

Kaede. xx

----------------------------------------

 - Mit gondolsz, Zayn? Meg tudsz verni biliárdban?

 - Nem vagyok egy nagy játékos, de ebben azért ellenfélnek számítok!

Magabiztosan fogadtam Mark-tól a kihívó pillantást, majd miután mindannyian elhelyezkedtünk, neki álltunk játszani. Furcsa érzés volt – már régóta nem kommunikáltam senkivel a menedzsernőmön kívül ennyire közvetlenül. Jó érzés volt végre újra... felszabadultabbnak lenni. S amikor a tekintetem összetalálkozott egy bizonyos kékkel, a szám akaratlanul is mosolyra görbült, akárcsak az övé

 – talán minden kezd végre sínen haladni...

 Igazándiból, örültem, hogy – hiába utálom ezt így mondani, azonban ez az igazság – megjött az eszem. És hogy ennek mi is volt az oka? Őszintén? Nem tudom, ahogy mostanában semmit sem. Viszont amikor láttam, mennyire elvette a kedvét a két napos "egybe zárásunk", ráébredtem, hogy igen, változtatni kell, nekem kell változtatnom a kapcsolatunkon. Így ha titkon is, de reménykedni kezdtem olyan néhány percért, amikor nincs ott rajtunk kívül senki, ám ezt megakadályozta a hirtelen elrohanása és a bátorságom, ami csak azért sem akart előmerészkedni. Az egész úton, mi az erdőben lévő hotelig vitt, megbeszéltem magammal, hogy még ma megpróbálok levágni néhány tüskét az ismeretségünket birtokló rózsáról. Talán, így is nézhetjük: mert ki tudja, lehet, egy igazán jó kapcsolatunk lenne, azonban a természetem egy részéből adódóan felszínesen elutasítom mindezt. 

 Amikor megláttam Niall-t, hogy elhagyja az épületet, ignorálva Joey kérdő tekintetét siettem utána. Azonban egy gyengéd kar még az ajtó előtt elkapott. 

 - Zayn? Ugye nem készülsz semmiféle butaságot csinálni?

 - Nem – ingattam meg a fejem, belenézve a rám mindig nővéri gondoskodással pillantó zöld szempárba – Csak jóvá szeretném tenni azt, amit évekkel ezelőtt elrontottam.

Még láttam a Jo arcán megjelenő boldog mosolyt, de én már mélyen elmerülve a gondolataimban baktattam a zöld sűrűbe. Régen rengeteget jártam erdőkbe, vagy bármi, csendes és nyugodt helyekre. Segítettek kitisztítani a fejem és átgondolni a dolgokat. Sokszor zárkóztam el az emberek elől, azt hiszem, mindig is szükségem volt egy bizonyos számú egyedüllétre. Mostanra már ez csökkent; a munkámból adódóan nincs időm és nem is tehetem, hogy szó nélkül elvonulok. Ez hiányzik... – azonban itt van nekem Joey; és ha nem is mindent, de bátran beszélek meg vele bármit. 

A zöld uralma mögül lassan, ámde kivehetően rajzolódott ki egy ismerős, szőke kobak. Egy másodpercre megtorpantam, majd mély levegőt véve lépdeltem halkan felé. A fejembe egy alig észlelhető pillanatra furcsa dolog mászott be; a levelek között átbújó napfény érdekesen pihent meg a fiún, már-már fénykoronát illesztve világos tincsei köré. Hirtelen másnak tűnt... – ezt azonban, mintha nem létező gondolatfoszlány lenne, figyelembe sem vettem, úgy állva meg a fa mellett, minek kényelmesen dőlt neki. 

 Valamit motyogott magában, de nem értettem, így erőt véve magamon, kimondtam.

 - Ne haragudj. 

Azt hittem, nem fog megbocsájtani, mégis, mindez után egy friss békekötéssel gyalogoltunk vissza a többiekhez. Boldog voltam, beismertem; egyfajta melegség öntött el belülről, nagyon örültem, hogy többé nem kell ellenségként tekintenem a fiatalabb srácra. De hát... az egész végig csak rajtam állt, nem?! 

Miután meguntuk a biliárdozást (amiben körülbelül kétszer megkíséreltük eltörni a szemben lévő kis asztalon álló virágos vázát), úgy döntöttünk, jobb, ha mindenki megkeresi a saját szobáját. Bár még nem volt túl késő, körülbelül nyolc, fél kilenc lehetett, kicsit fáradtnak éreztem magam. A szobába beesve álltam neki előhalászni az alvó ruhámat, mi egy alsónadrágból és fehér pólóból állt. Megfogtam a tusfürdőt is, majd besiettem a fürdőbe. Szerettem volna sietni, bár mindig örömmel ragadtam be legalább fél órákra, idegen helyeken viszont nem igazán akaródzott elhúzódni a zuhanyzás. A meleg víz alatt jól esett elgondolkodni, sokszor születtek már filozófíkus és világmegváltó terveim, de mire kiléptem a szőnyegre, az összes könnyűszerrel elpárolgott. Így lemondva a bölcsészkarról ugrottam bele a ruhámba immáron szárazon, és egy alapos fogmosás után visszatértem a fürdővel összekötött szobába. 

 - Szabad a pálya – mosolyogtam rá az ágyán épp merengő Niall-re, ki a hangomra felkapta a fejét, s viszonozva a gesztusom látott neki ugyanannak a procedúrának, mint én. 

Levágtam magam az ágyra, s karomat a fejem alá téve hunytam le a szemem. Te jó ég... tényleg megcsináltam! Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, s az elkövetkezendő percekben csak azon járt a fejem, hogy... hogy valószínűleg alkalmam lesz megismerni a legjobb barátom öccsét, akit öt éve önző módon lenéztem. De ennek most már vége. Elkezdtünk egy újabb fejezetet, egy olyat, ami végre nem egy méregbe mártott tollal lesz a lapokra vetve.   

 - Nem is játszol rosszul. Mármint a biliárdban.

Oldalra fordultam, amint fülembe szökött egy ismerős hang. Niall szintén lehuppant az ágyára, majd a telefonját elővéve kezdett nézegetni valamit; mígnem tekintete az enyémre talált. 

 - Hát, kösz... Te sem panaszkodhatsz – mosolyodtam el szégyenlősen, megszakítva a szemkontaktust. Sosem tudtam könnyen fogadni, ha megdicsértek, elismertek valamiben... Ilyenkor nem tudtam, mit kellene felelnem az illetőnek. Egy ideig még el-elbámultuk a falat, majd néhány perc után leoltottuk a villanyt. Furcsa volt... Régóta nem aludtam együtt senkivel sem, semmilyen értelemben, és az, hogy valaki egészen más lélegzeteit is visszhangozta a szoba, egyfajta különös érzést keltett bennem. Hosszabb folyamat volt megszoknom dolgokat, erre azonban most nem lesz időnk, tekintve, hogy a holnapi nap lesz itt az utolsó; azután reggel megyünk vissza, és folytatjuk a stúdiózást; mindössze utálatosság nélkül, ezúttal. 

 - Zayn?

Egy bátortalant hang törte meg a csendet; s hiába volt halk, tökéletesen hallottam, bár ezt tán a csend által minden neszre kiéleződött hallásom tette. A másik oldalamra fordultam, hogy valamelyest ráláthassak Niall arcára. Túl sok fényt nem birtokolt a helyiség, ámde arra éppen elegendőnek bizonyult, hogy kivehessem az arckifejezést, mi az előbb felhangzó suttogásához nagyon is illett: még nem láttam őt ennyire... bizonytalannak. Váratlanul elém ugrott egy kép, egy kép róla, tizenöt éves kisfiúként; amikor kiabálni kezdtem vele...

Mintha ugyanaz a kék szempár kutatna magyarázat után.

 - I-igen? 

 - Miért... miért gyűlölsz, vagy legalábbis gyűlöltél ennyire? Valóban a... rajz miatt? 

Felsóhajtottam, lehunyt szemekkel keresve egy megfelelő válasz után; de, nem volt. Nem volt rendes magyarázatom.

 - Niall, én... Az igazság az, hogy még magam sem tudom – féltem, hogy remeg a hangom. Életünkben ez a második normális beszélgetésünk; mi van, ha ezt is elrontom valahogy? – Nem tudom, miért bántam veled annyira igazságtalanul. Ne hibáztasd magad, az én hülyeségem volt az egész! Még csak okom sem volt rá... A rajzosat pedig hamar megbocsájtottam, csupán nem akartam bevallani. Egy önző idióta vagyok, ne haragudj. 

 - Örülök, hogy már nem ellenségeskedünk. Köszönöm Zayn, tényleg. sokat jelent, hogy nem utálattal kell belépnem a stúdióba.

 - Eszedbe ne jusson bocsánatot kérni! Nincs miért – ingattam meg a fejem – Azt hittem, nem fogsz megbocsájtani.

Haloványan elmosolyodott, majd felkuncogva húzta magára még jobban a takarót. Igazán… aranyos volt... – ilyet viszont nem mondok. 

 - Megmondom őszintén, elgondolkoztattál. Viszont kinek van szüksége egy folyton veszekedő párosra? Mint egy rossz házaspár.

Felkuncogtam szavaira, boldogan fogadva a tényt, hogy annyi idő után sikerült együtt nevetnünk. Néhány percig csendben maradtunk, aztán Niall egyszer csak megszólalt.

 - Gildeon tart egy kis bulit jövő hét szombaton.

 - A csendes gitáros srác?

 - Aha. Lenne kedved eljönni?

Meglepetten kerekedtek el a szemeim. Nem hittem el... Miért hívna meg egy buliba? Főleg mindazok után, ahogy viselkedtem vele? 

 - K-komolyan? De hát miért?

 - Gondoltam, ez is egy jó előre lépés lenne – vont vállat, ámde a kedves mosoly nem akart eltűnni szája szegletéből. 

Nem jártam gyakran partizni, de, ... nem bírtam visszautasítani. Már csak azért is, hogy ez működjön köztünk, hálásan bólintottam egy igent. Túl kedves... Meg lehet, forral valamit ellenem – gondolkodtam el, ám ezt hamar ki is töröltem a fejemből. 

 Az álom lassan kezdett magával ragadni; egy mondatot azonban még elcsíptem.

 - Talán, még nagyon is jóban lehetünk, Zayn. 

Magamban bólintva értettem ezzel egyet – minden rendben lesz. Most már igen. 

5. rész ~ Niall

Boldog Karácsonyt!
Sajnálom, hogy a múlthéten nem érkeztem, de így alakult. Kicsit hosszabb jön most, ráadásul Karácsony napján :)
Remélem, tetszeni fog, a részben lévő történések kárpótolnak a kimaradásért :)
Legyen fantasztikus napotok sok-sok sütivel! :)

xoxo Lora

Ja, meg egy nagy fenét! Képtelen vagyok egy légtérben maradni vele, valamint alig tudom elhinni, hogy Rich tényleg képes volt ezt tenni. Két nap... nem akarom ezt. Nem akarom, hogy Zayn még többet ártson, még többször mondja el, mennyire egy béna kiskölyök vagyok. Hiába is, ő a gyerekes. Talán igaza volt Richnek; nem is igazán azzal van baja, amit tettem. De akkor mivel? Mit ártottam neki?!

Taxit fogtam, és nem várva meg a többieket hazamentem. Valami oknál fogva Gilt és Markot is ellenségemnek tekintettem ebben az apró háborúban, ugyanis még csak meg sem kísérelték lebeszélni minderről a menedzserem. 

Gyűlöltem a helyzetet. És gyűlöltem ezt a programot is, amibe oktalan módon belevágtam.

Másnap teljes felszereltséggel kellett állnom a kisbusznál. Kezemben ott volt a sporttáskám, rajtam volt a fekete Ray Ban-em, fülemben pedig hangosan szólt a zene. Nem érdekelt Zayn, Rich, a srácok, viszont értékeltem Joey bocsánatkérő, kedves tekintetét. Mikor mindenki megérkezett, beültem egy ülésre, lepakoltam a cuccomat, s nem terveztem onnantól kezdve életjelet adni. Tüntettem. A kedves duettpartneremre rá sem pillantottam, de reméltem megérti, hogy a pokolba kívánom. Nem jártattam feleslegesen a számat miatta. 

A többiek jól szórakoztak, pontosan láttam, ahogy Rich, Joey és Zayn jókedvűen beszélgetnek. Persze, Rich, haverkodj össze az ellenséggel! Keserűséget éreztem, borzalmasan csalódott voltam.
Általában nem így van. Mindig én nevetek, ha valami vicces történik, és én csalok mosolyt más arcára. De ahogy láttam Rich könnyed mosolyát, mikor beszélgettek, a szívem nem érezte ott bent jól magát. Gonoszul összeszorult, hogy én se érezzem jól magam.
Mikor valahol a semmi közepén megállt a busz, szótlanul szálltam le. Egy erdő közepén egy jól felszerelt kőépület volt, aminek a tetején felirat hirdette a szálloda nevét. Leültem a cuccomra, míg vártam, hogy Joey elintézzen mindent.
- Hé, kölyök, ha lepakoltál, gyere le enni - szólt Rich , amint megkaptam a kulcsom.
- Nem vagyok éhes - mondtam, Mark pedig drámaian eljátszotta, ahogy a vörös bőrkanapéra ájul. De nem érdekelt.
Felmentem a második emeletre, s kinyitottam a szobát, amin minden bizonnyal Zaynnel fogok osztozni. Már most azt akartam, hogy vége legyen ennek, pedig el sem kezdődött még. Mikor leraktam a táskámat, lementem a lépcsőn, pont szembetalálkozva Zaynnel. Viszont tényleg nem tudott érdekelni.
Lementem, az udvaron körülnéztem, s mikor éreztem, hogy minden rendben lesz, bevetettem magam az erdőbe. A lelkem fokozatosan nyugodott le, s én is tudtam hallgatni az erdő kellemes zenéit. A madarak elemükben voltak, aranyosan csicseregtek, egy halk forrásnak zubogása viszont elért, s elmosolyodtam arra, milyen szép is ez az erdő. Leültem egy kissebb dombon egy fának a tövében, nem igazán törődve azzal, hogy piszkos leszek. Az itt előfordult.
Emlékszem, mikor kicsi voltam, anya azt mondta, hogy ha kiválasztok egy fát egy nagy erdőben, és megölelem, egy láthatatlan kötelék lesz köztünk. Hisz az egy ugyanolyan élőlény, mint mindenki.
És sokkal jobb arc, mint Zayn - tettem hozzá magamban fintorogva, de azonnal is fejbe kólintottam magam mentálisan, hogy megint az az ökör jár a fejemben.
- Ostoba - suttogtam.
- Ne haragudj - érkezett a válasz, mire a szívem ijedten dobbant meg, ahogy rájött, nem vagyunk mi egyedül.
Bármennyire is nem vágytam a társaságára, a hollóhajú srác leült mellém, s ő is lepillantott a dombról. Térdeit felhúzta, kezeit ráejtette, és csak meredt előre lazán. Arcát kellemes fénnyel vonta be egy napsugár, de nem akartam elismerni, hogy nem néz ki rosszul, ugyanis nem lehet egy pozitív véleményem sem vele kapcsolatban, ezt tudtam.
- Mégis mit? - kérdeztem, mintha nem is érdekelne, a kérdés talán bunkó is volt, de nem tehettem róla. Idegesített, hogy ő is ilyen velem.
- Ezt az egészet. Minden...minden ellenére nem akartam tönkretenni ezt a programot neked, mert nem erről szól. Hanem sokkal inkább összefogásról. - Nem vártam többet, fél szemmel rásandítva pontosan láttam, hogy ezt is nehezére esett kimondani. Viszont nem hazudott, hanem egyszerűen csak sose engedte a büszkesége ezt meg.
- Mr. Tökéletes csak nem bocsánatot kért? - vontam fel a szemöldököm szórakozottan, ő viszont csak felhorkantott.
 - Fogd be! - morogta, de ebben most nem volt valódi düh. Halkan felkuncogtam, majd fokozatosan elkomolyodtam.
- Csak nem akarom, hogy olyan miatt haragudj rám, ami évekkel ezelőtt történt, mára pedig már nincs is jelentősége - vontam vállat, és letekintettem.
Ő nem válaszolt, csak magában tudatosította a választ. Elég volt nekem ennyi is.
- Kezdjük el újra ezt az egészet, ezúttal viszont tiszta lappal, rendben? - pillantott rám komolyan, én pedig szintén felfogva, hogy mennyire nagy haladást is ért most el az eddig "rózsás" kapcsolatunk, bólintottam. A jobbjaink összefonódtak, egy egyelőre még törékeny békét hozva létre, viszont kezdésnek ennyi bőven elég volt.
- Rendben - bólintottam.
Együtt tértünk vissza a szállodába, ahol Rich idegesen pattant fel az aulában lévő kanapéról, s dühösen jött oda hozzám.
- Ha még egyszer eltűnsz, esküszöm kiheréllek, Horan! - sziszegte egészen közelről, bennem viszont nem igazán keltett félelmet.
- Nem tűntem el. Zayn pontosan tudta, hogy hol vagyok - vontam vállat, s elsöpörtem magam elől a rám mutató fenyegető ujját, és felsiettem a lépcsőn, otthagyva őt, megrökönyödve, döbbenten.
- Ez nem volt szép - jegyezte meg Zayn, mikor beért, én pedig az ágyamon fekve bólintottam.
- Tudom. Viszont elegem van abból, hogy mindenki egy idióta ovisként kezel. Én kérek elnézést! - morrantam fel.
- Ne reagáld ezt túl - csóválta a fejét. - Azért mondta ezt, mert féltett - vont vállat, s ő is lehuppant az ő ágyára, a lábát a két ágy közt lévő folyosóra lógatva.
- Ja, persze, meg a nagy szart - morogtam, s a kezembe vettem a fürdőgatyámat, s mentem átöltözni. A szállodában volt medence és szauna is, én viszont most az utóbbit szerettem volna  kipróbálni.

Benyitottam a fából készült szobába, s a legalsó részbe ültem le. Lehunytam a szemem, s igyekeztem ellazulni.
Elegem volt.
Richből, a zenészeimből, Zaynből, az éneklésből.
Egy idióta balfasz voltam, hogy erre vállalkoztam.
- Odasül a segged, kölyök, ha nem jössz ki . Amúgy is vacsora van - szólt be Rich, mire morgolódva felálltam, magam köré tekertem egy törülközőt, s felsiettem a szobámba, hogy egy gyors zuhany után szépen felöltözve menjek le az étterem részbe, ahol már mindenki ott volt.
Zayn intett a fejével, hogy üljek be a falhoz mellé, én pedig hálásan ültem le, hisz akkor nem kellett közel lennem máshoz. Lehet, hogy most én voltam az, aki gyerekesen viselkedett, viszont a bennem csapongó düh lassan kitörni látszott.
A pincérek kihozták nekünk az ételeket, amikre éhesen vetettem rá magam. Nem tett ám jót a pocimnak, hogy passzoltam az uzsonnát!
- Nem fog elfutni előled, lassabban is ehetsz - nézett szórakozottan a menedzserem, viszont csak dühös pillantást kapott válaszul.
- Hálás lennék, ha nem oktatnál ki - mondtam, ő pedig kicsit megrettent a haragomtól. Tudta, hogy ez most nem vicc.
- Nem oktatlak ki, Niall. - Hozzá képest furcsa volt, hogy a hangja milyen lágyan szólt. Nem szokott velem így beszélni. - Csak próbálok vigyázni rád.
- Tudok vigyázni magamra - vágtam vissza, ő pedig szomorú mosollyal bólintott. A többiek levegővétel nélkül figyelték a köztünk lezajló jelentet.
- Ez kétségtelen. Ám nem azért féltelek, mert rászorulsz, hanem azért, mert szeretlek. És kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak rád. - Ez annyira más Rich volt, mint akivel én mindig oltogatósdit játszottam. Akivel mindig egymás agyát húztuk.
Viszont nem tudtam mit mondani, csak bólintottam.
- Köszönöm - suttogtam végül, mikor mindenki felállt, s elindult a saját szobája felé. Csak bólintott, s fél karral átölelt, miközben átmentünk a főépületbe.
- Na, srácok. Van kedvetek biliárdozni? - vigyorgott Mark, és kétségtelen volt, hogy csatlakozunk. Zayn is természetes módon indult el velünk. Mintha ez normális lenne. Talán már az volt.

4. rész ~ Zayn

Sziasztok! ☺

Szerda van, így meg is hoztam a negyedik részt, ami csupán

két A4-es oldal lett. Ne haragudjatok a rövidség miatt, de egyelőre 

még amolyan 'elmélázós' fejezetek vannak Zayn részéről, ahol 

főként a gondolatai és érzései a fő pontok. Remélem, azért elnyeri 

néhányotok tetszését, tudassátok velünk, mit gondoltok! :) 

Jó olvasást! 

Kaede . xx 

 ---------------------------------------------------

 Életemben nem éreztem magam még ennél gyerekesebbnek. A szavak, a másik felé dobált mondataink visszhangzottak a fejemben szüntelen, egyre mélyebbre ásva el saját magamat önnön szemeim előtt. Miért kellett ekkora baromnak lennem? Miért nem tudok csak egyszerűen köszönni neki, és bocsánatot kérni a bugyuta viselkedésem végett? Hát persze, tudom én:

büszkeség...

Az a fránya büszkeségem, amiről valójában nem is tudom, miért létezik egyáltalán! Mire legyek büszke? Talán a sikeremre, amit a zeneiparban tettem le? Bevallom, nem végeztem túl rossz munkát, azonban ez nem hatalmaz fel mások ellen. Képtelen voltam a sráccal máshogyan viselkedni, és tisztában álltam a ténnyel, hogy soha nem is fogok. Talán egy beidegződés, netán más buta 'indok', de Niall-el szemben teljesen más voltam. Méghozzá ugyanaz a húsz éves, firkálgatós idióta, mint öt évvel ezelőtt. Szerettem, ahogy még most is rajzolni és festeni, mára viszont be kellett, hogy valljam, hogy akkor mindent túlreagáltam.

Valami mégsem tudott a dühön kívül mást táplálni az érzéseimbe, amik a szőke fiú felé irányultak.

Unott arckifejezéssel hallgattam a még korántsem kész dalt. Tetszett, sőt! Ezt azonban semmiképp nem vallottam volna be – egyben azzal, hogy a srác igenis... jó hanggal van megáldva. Jó? Ez több volt, mint jó. Birtokolt valami egészen különleges és egyedi hangzást, ami egyszerűen azt éreztette velem, hogy egész nap azon kívül nem hallgatnék mást. De... ez nem változtatott semmin. Ugyanúgy nem szóltam hozzá, vagy ha igen, akkor is csupán lenéző szavakkal illettem; mire feleletként mindössze szemforgatást kaptam. Jó lett volna, ha Joey, a menedzsernőm itt lenne, de sajnos más elintéznivalója akadt, így Charlotte, az úgymond helyettese tartott velem a stúdióba. Egyáltalán nem volt ugyanaz – vele nem tudtam rendesen beszélgetni vagy megnyílni. Ő nem hordott magában semmi nővér feelinget számomra.

Pont ilyenkor nem vagy itt, Jo…  

 - Jól van emberek, mára azt hiszem ennyi lenne. Holnap jön Styles és Sheeran, meg Lovato és Cyrus. Azután csütörtökön pedig Lambert Mars-szal – olvasta fel a jegyzettömbből egy nő a párokat, míg mi fellélegezve könnyebbültünk meg a két pihenő nap hallatán.

Az agyamban már el is terveztem, hogy át alszom a napokat – azonban, természetesen ennek útját is eltorlaszolta valami. Rich – legalábbis ez a név rémlik a fejemben – , Niall menedzsere felénk lépdelt, arcán mindentudó mosollyal. Nem kellett, hogy mondjon bármit is. Egyből tudtam, hogy valami olyas dolog fog következni, ami egyáltalán nem lesz a szívemre.

 - Zayn, beszélgettünk a menedzsernőddel, és… Hé, Horan, gyere csak vissza! – kiáltott az arrébb oldalazó szőke után, ki menekülő útja felénél tartott már. Szem forgatva felsóhajtott, karba tett kézzel pillantva Rich-re.

 - Mi az?

 - Téged is érint a dolog, szóval ajánlom, hogy összpontosítsd erre a figyelmed – Niall csupán megvonta a vállát, azonban az arcán megjelenő halovány mosoly elárulta, hogy a kettejük között lévő kapcsolat egyáltalán nem rossz.

Azt hiszem, mindig is egész jó megfigyelő voltam emberek terén. Szerettem a részleteket, akárcsak a dalokban és a festésben – Szóval, mivel látjuk, mennyire nem viselitek szíven egymást, arra gondoltunk, ha már úgyis lesz két szabadnapotok, kicsit… összekovácsolunk benneteket.

Nem kell megemlítenem az egyszerre elhangzó, döbbent és hitetlen „Mi van?”-t, úgy gondolom. Az állam a padlót verdeste, míg az ellenkező mondatok százasával sorakoztak nyelvem hegyén, egyetlen Rich-től kapott pillantással meg is állítva őket elhangzásuk előtt. De nem én voltam az egyedüli – a mellettem lévő szőke srác – valamiért szokásom lett így nevezni – már egy káromkodást is eleresztett, farkasszemet nézve menedzserével. Nem szóltam semmit, bár tudtam, hogy Joey-t egész éjszakán át fogom emiatt szapulni.

 - Erre nincs semmi szükség!

 - Ellenkezőleg. Ha nem vagytok összhangban, a dal sem lesz a helyén.

 - Akkor legalább ne legyen egy gyerekes idióta!

Hiába szerettem volna közbe szólni, sőt, jól képen törölni a mondata végett, valami… visszatartott. Lehet, talán, hogy mert igaza van? Megforgattam a szemeim, megvárva, amíg Rich elmegy, miután mindkettőnk vállát ördögien vigyorogva megveregette. Biztosan nem örül ő sem, a menedzsernőmmel egyetemben, hogy erre van szükség.

De hát, mindezt magamnak köszönhetem, azt hiszem…

 - Gratulálok, Mr. Tökéletes. Remélem, boldog vagy – hallottam meg egy idegesítő mormogást, mire felhúzott szemöldökkel fordultam oldalra.

Niall karba font kezekkel bámult előre, viszont a hülye is rá jött volna, hogy a mondatát nekem címezte.

 - Mégis mi a fenéről beszélsz?

 - Most ugye csak viccelsz? – vágta maga mellé a karjait, miközben idegesen nézett rám. Ha a fejembe látna, pontosan tudná, hogy igen, tisztában állok azzal, miről dumál. De a kimondásnak ellent mond a büszkeségem, és a furcsa s idióta késztetés, minek igencsak nagy vágya felhúzni a srácot – Köszönhetően neked küldenek minket ilyen baromságra!

 - Ne akard rám kenni!

 - Nem kenem rád, ugyanis ez a te, és csakis a te hibád. Ha nem lennél ennyire gyerekes…

 - Ó, ugyan már, ne kezd megint… – mondtam megforgatva szemeimet, nem szentelve több másodpercet a kiabáló Niall-re. Elindultam a kijárat felé, közben örülve, hogy rajtunk kívül nincs már bent senki. Még csak az hiányzik, hogy hallják, ahogy a pokolba kívánjuk a másikat.

 - Hát persze, mindig én kezdem, igaz?

Megtorpantam. Nem a mondata állított meg – hanem a hangja; a hangja, amilyen érzéseket birtokolt. Nem lettem volna képes megnevezni őket, s ahogy hátra fordultam, tekintete ugyanígy, furcsa s különös érzelmeket tükrözött.

Dühösnek látszott; és… szomorúnak.

 - Mindig én vagyok a hibás, ugye? Csak azt nem értem, mégis miért utálsz ennyire. A miatt a rajz miatt? Mert elmondtam már, hogy sajnálom, de te mégis úgy teszel, mintha valami eget rengető dolgot tettem volna! Nem akarok olyasvalakivel dolgozni, aki nem tud túllépni a gyerekes és múltban történő dolgain... – megindult, szemeit immáron elkapva enyémekről, ezzel még inkább fokozva a rossz, kellemetlen érzést mellkasomban. Mellettem haladt el, némileg meglökve vállamat övével; ám ezúttal nem szóltam, nem tettem semmit – Csak teljen már le ez a két hónap…

 Az utolsó mondatát még hallottam, hiába szánta suttogásnak. Nem számítottam erre. Nem hittem volna, hogy ennyire sikerül kiakasztanom. Örülnöm kellene, nem? Elvégre, ez az egyik… célom, azt hiszem.

Ám valahogy… mégsem éreztem magam jól.

Sokkal inkább… pocsékul. 

3. rész ~ Niall

Hali, srácok! :)
Itt vagyok, hoztam a részt, bár tudom, késő van. De itt van, s remélem, hogy tetszeni fog. A részeimbe igyekszek némi humort is belevinni, remélem, hogy ez érzékelhető. A megjegyzéseket szívesen várjuk, és nagyon köszönjük a feliratkozókat! :)

xoxo Lora

  

Zayn hűvös volt, fagyos. Annyi év után ő még nem bocsátotta meg nekem azt a bugyuta festményt? Ostobaság. Elvégre ő lenne az idősebb, vagy mi. Félig felháborodottan, félig szórakozottan felhorkantottam, majd visszamentem Rich-hez és a többiekhez.
- Na, milyen a srác? Ismerted már korábbról? - kérdezte lazán, fogva a pezsgőjét, amit könnyedén húzott le. Hogy miért, fogalmam sincs.
- Ahha, Greg egyik legjobb barátja volt. Utál, mert kb. 15 évesen egy focilabdával eltaláltam egy festményét - vontam vállat.
- Ezért? Hülye a tag - csóválta a fejét Mark, ő ennyivel letudta a dolgot.
- Hány éves? - kérdezte Gildeon, ő talán a részletekre is kíváncsi volt.
- 25? Fogalmam sincs. - Nem érdekel, tettem volna hozzá, de nem akartam bunkó lenni. Annyira. - Jól énekel? Igen? Akar énekelni? Igen. Akkor megcsináljuk mindezt anélkül, hogy jóban lennék - legyintettem, Rich pedig szórakozottan bólintott.
- Nem, a srác nem utál. Csak kell egy ürügy, amivel azt mondhatja, utál. Valójában nem veled van baja, hanem mással. Talán Gregre haragszik, és rajtad vezeti le.
- Komolyan, Rich? Már pszichológus is vagy?! - röhögtem ki, nem is gondolva rá, hogy talán van némi igazság a szavaiban. Nem, biztosan utál. Ennyi. Mikor Rich hazavitt, ők is bejöttek hozzám. A házam nem is lehetett volna rumlisabb, de ilyen ez, ha négy férfi szétgányolja azt.
Imádtam őket, de tény, hogy a házam disznóól volt.
- Fiúk, segítsetek takarítani! - csaptam össze a kezem, de a választ akkor tudtam, mikor a kérés(utasítás!) még csak a fejemben volt.
- Menj már, Ni...Béna vagy! - tudta le Mark, én pedig megforgattam a szemem, s azt a bizonyos nemzetközi jelzést mutattam neki, mire vigyorba szaladt a szája. Így magam álltam neki, ha már más nem segített rajtam. Gildeon csak egy sóhajtást hallatott, de beállt segíteni, mire küldtem neki egy játékos puszit, amire csak elfintorodott, s eljátszotta, hogy elkapja, s kidobja az ablakon. Haha, kedves.
A másnap nem mondanám, hogy felhőtlenül boldog volt, sőt!
Mikor bementünk a stúdióba, ahol a pár hétben mi fogunk majd végig dolgozni, nem lennék képes azt mondani, hogy minden simán ment. Kilencre mentünk a többiekkel, hisz ez lett megbeszélve. Vártunk egy kicsit, bár nyilvánvaló volt, hogy Zayn késik. Eltelt negyed, majd fél óra, de semmi. Tényleg, még csak híre sem volt Zayn közeledtének. Idegesen fújtattam, mikor Rich telefonjára nem válaszolt a hölgy, akinek a telefonszáma meg volt adva, miszerint ő a menedzsernő. Semmi.
De fél 12-kor őfelsége is megérkezett. Kényelmesen, nyugodtan, mintha csak ő tenne szívességet nekünk.
- Kilenc óta itt várunk rád, te marha! - kiáltottam rá durván, kicsit sem rejtettem el az ellenszenvemet. Nem érdekelt, hogy ott van a zenekar, meg a rövid hajú nő is, aki mellesleg megtanulhatná a telefon rendeltetésszerű használatát...
- Dolgom volt - vont vállat, s úgy vette le a pulóverét, mint aki már most megizzadt volna, s épp csak egy rövid szünetet tartana.
- Nekünk is dolgunk van itt, szóval hálás lennék, ha néznéd a kibaszott órádat - morogtam még rá, s a srácok pontosan tudták, hogy mennyire ki vagyok akadva, tekintve, hogy nem szoktam így beszélni.
- Nem érdekelsz, hogy mennyit pattogsz, oké? - nézett le rám lesajnálóan, ami miatt esküszöm hogy én lettem volna a világ legboldogabb embere, ha adhattam volna neki egy pacsit. Erősen. Egy székkel. Ami lehetőség szerint vasból van. - Van egy saját rendszerem, és aszerint dolgozom. Ennyi - lökte nekem, amire már Rich is épp közbeszólt volna valamit a védelmemben, de a rövid hajú nő Zayn karjára helyezte a kezét.
- Zayn, egy kicsit fogd vissza magad, rendben? - Hangja figyelmeztető, de kedves volt. - Legközelebb időben érkezünk - mosolygott végül ránk, mi pedig ezzel valamennyire megelégedtünk, bár egy ideig csak morgolódtunk még. Egy bólintás után megmutattuk Zaynnek a már előre felvett dalt, amit együtt kell előadnunk, valamint a dalszöveget is a kezébe nyomtuk, azzal, hogy nézegesse, s tanulja meg minél előbb. Húzta a száját, de tudtuk, hogy könyörögni nem fogunk. Rich elment kajáért, a srácok is pihenőt tartottak, de a nő - mint megtudtuk, Charlotte - inkább a közelben maradt, mert sejthető volt, hogy Zayn és én hamarosan szétszedjük egymást.
- Tudod, ez lehet a sors fintora - húzódott keserű grimaszba az arcom, ahogy egy lépcső szerű emelvényen ültem.

 - Nekem mondod? Az élet a nyakamba akasztott egy gyereket. Megint! - ivott bele az üvegébe, ujjai az egyik gitár zsinorjával játszódtak, nem is igazán nekem beszélt, nemtörődöm volt a stílusa. 

- Aki itt gyerekes, az te vagy, Zayn! Már nem az a labdázó tizenéves vagyok, aki VÉLETLENÜL tönkretette a firkálmányod! - vágtam oda neki, csak hogy jelezzem, hiába idősebb mint én, legalább egy durcás kisfiúhoz tudnám hasonlítani, akinek nyuszi alakú nyalóka helyett kenguru formájút adtak. 

- Véletlen, mi? - vonta fel a szemöldökét lekezelőjen, mire tényleg felment a pumpa bennem.
-Nőj fel!

 -Taknyos - jegyezte meg, mint akit már lefárasztott ez a beszélgetés. Utáltam ezt a srácot. Mindennél jobban. 

- Nem hiszem el... Erről beszéltem. Azt hittem, egy érett férfival vehetek részt ebben, erre kit kapok? Mr. Tökéletesen Gyerekes Malikot - tártam szét a kezem, mintegy jelezve, hogy ez van, de nem örülök neki.
- Ne merj még egyszer így hívni!

-Úgy hívlak, ahogy akar..

- Itt meg mi folyik? - Rich épp most ért vissza, egyből bejött a hangos, dühös szavakra, amiket egymás fejéhez vágtunk. Fegyelmet követelő tekintete megállásra kényszerített mindkettőnket, mi pedig idegesen fordultunk el, s mentünk a dolgunkra.

A feszültség ellenére, mikor visszahallgattam az eddigieket, rá kellett jönnöm, hogy elképesztően jól szólunk együtt. Kellemes fekvése van közösen a hangunknak, bár érezhetően lehet még csiszolni rajta mindkettőnknek. 

El kell oda jutnunk, hogy a hangunk természetes legyen egymás mellett, mert most halljuk rajta, hogy ez nem az igazi, még nagyon nem. Oda még hosszú az út. Előbb talán egymás mellet is tudni kéne úgy lenni, hogy nem akarjuk egy kanál vízben megfojtani a másikat. Vagy nem nyerünk, s a programnak abszolút sincs semmi értelme. Ehhez viszont két fél kell. 

2. rész ~ Zayn

Sziasztok :)

Ezúttal én, Kaede jelentkezem a második résszel, Zayn szemszögéből. Még nem

történik sok minden, azonban szükség van

ilyen félvezető részekre, ahol jobban megismerhetjük a szereplőket. :)

Részek szerdánként fognak jönni, hisz' mindkettőnknek figyelni kell az iskolára is, így kérlek, nézzétek el nekünk, hogy nincs egy - két naponta fejezet.

Köszönjük a feliratkozókat és a kommenteket,

igazán sokat jelent nekünk :)

remélem, elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást :)

Kaede . xx

----------------

 Az autó egy bukkanó általi döccenése rántott vissza a jelenbe a családom felé kalandozó gondolataim közül. A fejemben egy kérdésen kívül nem járt más; vajon büszke lenne rám? 

Felsóhajtva ingattam meg a fejem, míg tekintetem a mellettünk elhaladó színes, összefolyó masszává alakult tájra összpontosult. Mostanában értettem meg igazán, miért mondják az emberek, hogy valami, netán valaki akkor válik számodra valóban fontossá, amikor már nincs, nem lehet veled. Néhány éve még azt hittem, hogy az apám csak az agyamra megy a folytonos ajánlgatásaival, hogy mégis mit csináljak; s ha ez  a része még igaz is... ezzel együtt az is, hogy mindez... hiányzik. Hiányzik a rosszalló szemforgatása és a hátba veregetése, amikor végre olyat tettem, ami neki is tetszik. Nem volt egy mintaapa, azonban mégis, bármit megtennék, hogy újra hallhassam a saját, egyáltalán nem vicces vicceit.

 -Zayn? Megérkeztünk.

 Bólintottam, az emlékeim miatt semmi kedvem nem volt megszólalni. Vagy két éve már, hogy nincs köztünk; ennek ellenére soha nem lesz elég távoli. Kiszálltam a járműből, feltérképezve az épületet, ami színhelyéül szolgál az egész program lényegének: itt vesszük fel a dalokat, amit a melegek jogai érdekében énekelünk fel mindannyian.

 -Minden rendben, Zayn?

 -Aha... Minden rendben. Menjünk.

Joey, a menedzsernőm nem mindig ilyen tapintatos. Illetve, régebben a szokásunk körébe tartozott egy egymás iránti "lenéző" beszéd, ami természetesen egyáltalán nem volt komoly. Ám amióta a családom gyengült egy fontos személy elvesztésével, minden megváltozott körülöttem. Joey olyan, mintha a nővérem lenne; tekintve a korkülönbséget is, hogy csupán harmincöt éves. Közelebb állt hozzám, mint bárki más. Ő az egyetlen, akiben teljesen képes voltam megbízni.

Ahogy beléptünk az épületbe, a többség már jelen volt, valószínűleg az utolsók között érkeztünk. Próbáltam rámosolyogni mindenkire, azonban a gyomromat görcsös érzés foglalta el. Nem elég, hogy eszembe kellett jutnia az emlékeknek, egyáltalán nem tartoztam a könnyedén ismerkedők közé. Persze tudtam, hogy nem ezen állt a hangsúly, valamennyire viszont össze kell barátkoznunk az előadókkal, nem beszélve a duett partneremről. Nem tudok róla semmit, egyszerűen nem értem rá kérdezősködni. Hamarosan pedig úgyis kiderül. Beálltam az emberek körébe, köszöntem, egy-egy kérdésre válaszolgattam, habár nem vettem túlzottan nagy részt a társalgásban. Néhányukat ismertem, mint énekest, másrészről azonban teljesen idegenként állt előttem mindenki.

 -Kire várunk még? – fordultam Joey-hoz tíz, lassan vánszorgó perc után.

Már nagyon kezdtem kínosan érezni magam. Régen voltam nagy közösségben, és ez teljesen meglátszódott rajtam.

 -A partneredre, és talán még egy-két másik énekesre, ha minden igaz.

Ezután csak felsóhajtottam, kényszerítve magam a társalgásra. Talán tizenöt perc is eltelt, mire végül mindenki helyet foglalt, és a szervezők kiálltak elénk. A szokásos köszöntő szöveg folyt le, alig tudtam koncentrálni; figyelmem azonban egyből rátapadt az éppen beszélő emberkékre, akik a párokat sorolták fel.

 -Ed Sheeran és Harry Styles.

Hangzott el egy középkorú nő szájából, majd tekintete kutatott valaki után, míg nem rám tévedt. Elmosolyodott – bennem viszont az ütő megállt a szavakat hallva.

 -Niall Horan és Zayn Malik.

Niall Horan... Tökéletesen tudtam, kit érint ez a név; s mindezt bizonyította az enyémekbe fúródó, túlságosan ismerős tengerkék szempár. Fogalmam sem volt, milyen ábrázatom lehetett, bár talán a döbbent jellemezne a legmegfelelőbben. S amit furcsálltam, az, hogy... nem láttam dühöt vagy haragot. A húsz éves, szőke hajú fiú szájára halovány mosoly görbült, akárcsak ha egy kedves ismerősét üdvözölné.

De én nem voltam az.

 Furcsa érzés kelt életre bennem, ennek jellemzésére viszont akarva se leltem volna pontos szóra. Mintha a múltam egy része újból megjelent volna, s az öt évvel ezelőtti énem állna itt helyettem. Nagyot nyelve elfordultam, képtelen voltam vele tovább tartani a szemkontaktust. S ami még jobban súlyt emelt a meglepettségemre, a fiú arcán mintha döbbenet jelent volna meg. Mintha egy viszonzott mosolyra számított volna.

Reménykedtem, hogy minél előbb szabadulhatok innen. Ma még nem kell stúdióznunk, csupán a társunk felfedése és a részletek ismertetése miatt lettünk ide invitálva. Aminek őszintén szólva, immáron felettébb örültem. Jelenleg mindenki neki állt beszélgetni a duett párjával, ámde én inkább a büfés asztalhoz vettem az irányt. Láttam a szemem sarkából Niall-t udvariasan áttörni a tömegen, egyenesen felém tartva, így gyorsan háttal állva neki siettem minél láthatatlanabbá válni. Nagyot sóhajtva fogtam a kezembe a papír poharat, megtöltve némi pezsgővel. Fogalmam sem volt arról, pontosan mi is ez, de jelenleg nem is érdekelt. Csak le akartam foglalni magam valamivel.

 -Hé, Zayn? Szia.

Tudtam. Nem kellett megfordulnom; tökéletesen tudtam, kihez tartozik ez a lágy, mégis vidám hang. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem hallotta meg. Ő azonban a következő pillanatban az asztal túloldalán jelent meg.

Pontosan velem szemben.

 -Mi az, fel sem ismersz? –  vigyorodott el, karjával támaszkodva az asztal szélén.

 -De. Szia.

Nem mondtam mást; hanem Isten tudja honnan merített erőből, de sarkon fordultam, megindulva a tömeg közepe felé, a döbbent fiút teljesen magára hagyva. Nem így kellene viselkednie egy felnőtt férfinak, tisztában állok ezzel. Mégsem voltam képes másként tenni. Összezavart... Ennek okát pedig nem értettem. Hisz'... csak egy jó barátom öccse!

Ám nem... valami, netán a különbség, ki tudja? De volt egy fura dolog kettőnk között, amire nem találtam jó magyarázatot. Mindig, akaratlanul dühös leszek rá, s indulatos a közelében.

Féltem, hogy ez a tulajdonságom újból elő fog jönni. Hátra pillantottam, s tekintetem egybeolvadt egy zavart kékkel –  kezdődik.

Minden, az öt évvel ezelőtti történet megnyomta magán az újrajátszás gombját...

1. rész ~ Niall

Hali ^^
Itt Lora jelentkezik, méghozzá az első résszel. Niall szemszögéből olvashatjuk a történetünk kezdetét, ami remélem, tetszeni fog.
Kérlek jelezzetek vissza, hogy mit gondoltok! ;)

xoxo Lora   

- Niall, gyere már! – hallottam meg tompán Richard hangját, de halk volt, hisz épp most kecmeregtem ki az álmomból, valamint szerencsére az ajtó is sokat tompított. Mikor felfogtam, hogy hozzám beszél, elégedetlenül fúrtam magam mélyebben a párnába, és szurkoltam azért, hogy kedves menedzserem szűnjön végre meg.

- Nem, Niall, felkelsz szépen, különben kinyittatom az ajtót, és a fejedre borítok egy vödör jeget. Valamint megismertetlek a lábam rózsás illatával – vetette be az aduászt, ami valóban használt. Sajnos volt már tapasztalatom erről a „rózsás illatról”, hisz a szavait mindig komolyan gondolja. Tényleg nyomta már a lábát az orrom alá. Nem volt túl jó érzés, ebben mindenki biztos lehet.

- Jól van, ébren vagyok! – kiáltottam ki, s morcosan öltöztem fel. Még hallottam elégedett dörmögését, majd a léptek halkuló hangját. Végre. Dünnyögve nyitottam ki az ajtóm, s lementem az étterem részébe a hotelnek.

- Végre, Csipkerózsika is megérkezett. Emberek, mindenki emelje a poharát! – Rich gonoszkodó hangjára mindenki nevetéssel felelt, én viszont némaságot fogadva ültem le, hogy csendben, békésen elfogyasszam a reggelimet.

Fél éve már, hogy részese vagyok ennek. Rich örökös piszkálódásának, Mark, a dobos folytonos poénkodásának, valamint Gildeon, a basszusgitáros csendességének. Én éneklek, valamint gitározok, ők csak a háttérzenekar. Az első albumom készül, ma Rich bemutat egy másik énekesnek, akivel felvesszük az első dalt, amiből kislemez lesz. Nem ismerem, csak azt tudom, hogy férfi. Bár maga a dal egy szerelmes melódia, két oldalról mutatja be a szerelmet. Ez egy dal a reménytelenségről, a szomorúságról, s a bizonytalan „boldog végről”. Egy programban veszünk részt mindketten, amivel a melegek kapcsolatát igyekszünk elfogadtatni, bár egyikünk sem az. Sok híres énekes benne van a programban, összefogtunk, s sorsolás alapján alakultak ki párok, így lett az én duett partnerem ez a srác, aki a húszas évei közepén jár, ha jól tudom.

Én idén töltöttem a húszat, és egy pub-ban talált rám Rich, és karolt fel, mikor ott zenéltem még. A dalokat magam írom, a közös dalunkat is én szereztem.

- Niall! Niall! – csettintgetett az arcom előtt Rich, mire megrázva magam ránéztem, de tartottam magam a némasági fogadalmamhoz, ami természetesen neki is szemet szúrt. – Könyörgöm, igazi drámakirálynő vagy! Ne duzzogj, hanem egyél és készülődj! – dörrent rám, de amolyan „csak azért is megmutatom most a tutit” alapon még lassabban emeltem a villát a számhoz, tekintettemmel provokálva őt.

Nem vagyunk mi rosszban, csak nagyon szeretjük kihúzni a másiknál a gyufát. Ő már 46 éves, de egyébként könnyedén veszi a poént, és minden szívatás ellenére mindig számíthatok rá. A média már figyel rám, s ez az utolsó dal, amit fel kell énekelni az albumra, hogy aztán piacra dobhassuk. Van két hónapunk, hogy együtt dolgozzunk, megismerjük egymást és a dalt közös hangzással, majd a pár hét múlva megtartandó hatalmas rendezvényen mind elénekeljük a saját dalunk.

- Ide figyelj, nem mondom még egyszer! – fenyegetett meg az ujjaival, mire kiöltöttem rá a nyelvem, de felálltam, hogy a szobámban összepakoljak, hogy 10 perc múlva már mind az autóban ülhessünk.

„Sztár” lévén enyém lehetett az anyós ülés, míg Mark és Gildeon hátul ült, Rich pedig vezetett. Nem akart külön sofőrt, elvégre ő mindig mindent egyedül intéz, és ki van akadva, ha valaki segíteni akar neki. Lehetetlen eset.

- És tulajdonképpen mit kell tudni erről a tagról, aki a partnerem lesz? – pillantottam a sofőröm/ menedzserem/ legkegyetlenebb oltópartnerem arcára.

- Férfi. Énekes. Ennyi elég? – vigyorgott rám provokatív módon, mire kiöltöttem rá a nyelvem.

- Ha nem mondod, hülyén halok meg – forgattam meg a szemem.

- A nélkül is, ne félj – kotyogott bele Mark a beszélgetésünkbe, mire Rich felröhögött, én viszont szúrós szemekkel néztem rá hátra, s tudtam, hogy a fejtámla elegendő árnyékot vet az arcomra, hogy egy ici-picit is félelmetesebbnek tűnjek.

- Szóval, a srác legalább 5 évvel idősebb nálad, egy éve van a pályán, de nem sok slágere volt eddig. 

Viszont piszok tehetséges, nekem elhiheted – pillantott rám komolyan Rich, mikor lenyugodott, én pedig tudtam, hogy valóban ügyes énekes, ha még Rich is ilyeneket mondd róla. Ő mindenkiben talál valami kivetnivalót, és kevés embert ismer el. Szóval ez a pasi jól énekel, tehetséges, és idősebb nálam. Egyelőre megvoltam ennyi információval.

- Hé, M, él még Gildeon melletted? – nézett középen összeráncolt szemöldökkel a visszapillantó tükörbe a sofőr, mire felkuncogtam, majd fejcsóválva kinéztem az ablakon. A nap fényesen sütött, de tudtam, ez megtévesztő, hisz hihetetlenül hideg van odakint. Ősz vége volt, karácsony előtte pedig ez a fellépés volt betervezve, méghozzá ez a hatalmas, amit világszerte mindenki nézni fog. Ez az első ilyen rendezvény. Olyan lesz egy kicsit, mint az olimpia. Az emberek nézik a tévében, valamilyen szinten pedig a 10 pár versenyzik is egymással. 

Az emberek fogadhatnak, hogy kié lesz a leglátványosabb, legszebb produkció, melyik pár lesz a legnagyobb összhangban, ilyenek. 5 nő pár, 5 férfi. Biztos voltam benne, hogy remekül fogunk majd szórakozni.

Leparkoltunk egy magas irodaépület előtt, s mikor mind kiszálltunk, az épületben a lifthez mentünk egy rövid útbaigazítás után. A lift szürke és nyomasztó volt. Nekem mindig is az lesz. Mintha össze akarna nyomni. Összerezzentem az apró csilingelésre, mikor az emelő megállt, s az ajtó kinyílt, de gondolkozás nélkül menekültem ki a félelmem helyszínéről. Megborzongva vártam meg a többieket, akik szó nélkül hagyták a jelenetet. Már megszokták, és tiszteletben tartották, hogy nem rajongok a bezártságért.

Az irodában már sokan bent voltak, de nem néztem meg magamnak őket, nem tartottam fontosnak. Rich, Gil és Mark társaságában nevettem, minket nem igazán érdekelt, hogy a többiek mit gondolhatnak, bár akik körülöttünk voltak, csak széles mosollyal hallgatták, ahogy Rich és én oltjuk egymást. Egy-egy erősnél felszisszentek, s még izgatottabban várták a választ. Szóval mi remekül szórakoztattuk azokat, akik a közelünkben voltak. Mikor mindenki megjött, s a szervezők is leültek, kezdődhetett is. Köszöntöttek bennünket énekeseket, menedzsereket, valamint a zenészeket is. Majd felsorolták a párokat. Hírességekkel voltam körbevéve, akik páran ismerték egymást díjátadókról, megnyitókról, vagy egyéb helyekről.

 - Niall Horan és Zayn Malik.

Mikor a tekintetem találkozott a zárkózott sötétbarna szemekkel, nem éreztem haragot, indulatot. A pár évvel ezelőtti incidens, mintha meg sem történt volna. Felnőttem.

~Prológus~

Prológus

Sziasztok! Itt van a Ziall regényünk prológusa, reméljük, hogy tetszeni fog nektek. Hamarosan érkezik az első rész, s akkor eldől, hogy milyen időközönként fog rész jönni. 

Loraa*-* és ± ||. Kaede .|| ±

 Az egész házon megnyugtató csend uralkodott. A sötétség paplanként vont be minden szobát, csupán a lakók szuszogása hallatszott – s néhány ecsetsuhogás. A házban lévők mindegyike aludt, kivéve egyetlen embert, kit vendégként látott a család. Zayn Malik, egyik jó barátjának köszönhetően lakott egy-két hétre az egyébként négy embert elszállásoló házban. Mivel pár városnyival arrébb élt, s a ’hőn szeretett’ munkája szerződése fél hónap múlva lejárt, Greg Horan felajánlotta neki, hogy a maradék időt töltse náluk. Elvégre mégiscsak jobban megéri, mint végig buszozgatni a maradék napokat a számára poklot jelentő munka miatt. Nem volt semmi komoly, még az apja ajánlotta be és íratott egy szerződést a tulajdonossal – természetesen protekcióból, hiszen jól ismerte, egykori kollégium társa volt –, így nem kellett félnie attól, hogy fia szégyent hozva rá nem talál munkahelyet. Neki azonban elege lett, és megbeszélte magával, amint alkalma lesz rá, ott hagyja azt az idegesítő méregzsákot.

 Az apró neszezést a kezében tartott ecset okozta. Egy másfél méteres papírlap terült el az ideiglenes hálószobájának padlóján, míg az unalmas fehérséget precíz, színes vonásokkal varázsolta valamivé a semmiből. A néhány deciliteres festéktartók elszórtan álldogáltak a készülő festmény körül, s habár Zayn szíve szerint egész este dolgozott volna rajta, érezte, hogy a fáradtság lassan leteríti. Szeretett egyedül lenni, jól tudta magáról az ismerőseivel együtt, hogy igencsak a zárkózott emberek táborát erősíti. A magányra mindig is szüksége volt – és amikor csak tehette, az idejét kikapcsolásra és művészkedésre használta. Nagyot sóhajtva helyezte az ecsetet az egyik tartóba, majd felkelve nézett végig félig kész művén. „Talán nem is olyan rossz…” – gondolta, s még egy utolsó pillantást vetve szenvedélyének gyümölcsére, az ágyhoz battyogott.  Mintha leütötték volna, úgy terült el az ágyon, és nem telt bele két perc, az álom könnyedén ragadta magába a húsz éves fiút.

 m á s n a p   d é l u t á n

 -Oké, akkor majd holnap srácok!  – amint eltűntek a barátságos alakok, Niall Horan egyből a házuk ajtaja felé vette az irányt. A focilabdát megállás nélkül terelgette maga előtt: ez egy teljesen normális dolognak számított mind tőle, mind egy tizenötös éveiben járó tinédzser fiútól. És hogy volt-e benne valami szokatlan? Nos, ha a meg nem szűnő jókedv és közvetlenség annak számít, akkor biztosan – ezen kívül azonban nem látott magában semmi mást. A saját szemében is csak egy másik tininek látszott; ő viszont ennél több akart lenni.

 Az ajtón már-már beugorva folytatta a labda bűvölését a délutánon, nem foglalkozva azzal sem, hogy esetleg összetörhet valamit, netán a falakon sorakozó családi fotókat. Valahogy sosem maradt ideje aggódni. Úgy tűnt, rajta kívül nem igen van otthon senki, legalábbis, nem a közelben. Egyetlen hang sem hallatszott: ez pedig egy dupla löket volt a házban focizásra. Percekig teljesen belefeledkezve szórakozott, egy ideig valóban megfeledkezett a fennállható bajról – amikor az meg is történt. Egyetlen figyelmetlen másodperc, egy centiméterrel odébb rúgott labda: és a padlón őrt álló festékesdobozok árvízként lepték el a pontosan mellettük lévő festményt. Niall szíve hatalmasat ugrott, ahogy végül felfogta, mit csinált. Jól tudta, mit tett tönkre; és azt is, hogy kiét.

Kifogást találni azonban nem maradt ideje; a nappaliban megjelent az a bizonyos személy, arcán először érzelemmentes, aztán egyértelmű dühös ábrázattal. Nem mert hinni a szemének. Hogyan történhetett meg ez egyáltalán? – siklott át az agyán az értetlen kérdés, amikor tekintete megakadt az ijedt szőkeségen és a falhoz csapódott festékes labdán.

 -Te…! Mégis mi a fenét műveltél? – nem próbálta kontrollálni a hangját.

Nem sokszor kiabált, de ha festésről van szó, képtelen higgadt maradni. Hitetlenkedve lépdelt a már kivehetetlen ábrához, majd szemeit mérgesen kapta a megszeppent Niall-re. Mindkettejük szíve szaporábban vert a szokásosnál – csupán nem ugyanazon okból, s nem is a boldogságtól.

 -É-én… Zayn, én nagyon s-sajnálom! Nem akartam….

 -Nem hiszem el, hogy erre nem vagy képes figyelni! Hagytam volna a szobámban, a francba is! Idióta tinédzser…  

A két fiú sosem ismerte különösebben egymást. Mindössze a másik nevével álltak tisztában, és, hogy míg egyikük Greg öccse, addig a másik egy közeli barát. Esélyük sem volt jóban lenni; főleg nem a festékes-focilabdás incidens után. Gyerekes módon egy véletlen baleset és egy nem túl szép jelző végett ellenségnek fogadták egymást. A harci tűz és az állítólagos gyűlölet bombaként feküdt köztük, lehetetlen távolságot húzva. Azonban nem aggódtak, tudták, hogy nem kell látniuk, se hallaniuk egymást már sokáig.

Önelégülten mosolyogva dőltek hátra a képzeletbeli székben, nem is számítva az élet cserfes oldalára; mi egyetlen fejezet befejezésével egy teljesen új könyvet nyitott meg kettejük számára.