2. rész ~ Zayn

Sziasztok :)

Ezúttal én, Kaede jelentkezem a második résszel, Zayn szemszögéből. Még nem

történik sok minden, azonban szükség van

ilyen félvezető részekre, ahol jobban megismerhetjük a szereplőket. :)

Részek szerdánként fognak jönni, hisz' mindkettőnknek figyelni kell az iskolára is, így kérlek, nézzétek el nekünk, hogy nincs egy - két naponta fejezet.

Köszönjük a feliratkozókat és a kommenteket,

igazán sokat jelent nekünk :)

remélem, elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást :)

Kaede . xx

----------------

 Az autó egy bukkanó általi döccenése rántott vissza a jelenbe a családom felé kalandozó gondolataim közül. A fejemben egy kérdésen kívül nem járt más; vajon büszke lenne rám? 

Felsóhajtva ingattam meg a fejem, míg tekintetem a mellettünk elhaladó színes, összefolyó masszává alakult tájra összpontosult. Mostanában értettem meg igazán, miért mondják az emberek, hogy valami, netán valaki akkor válik számodra valóban fontossá, amikor már nincs, nem lehet veled. Néhány éve még azt hittem, hogy az apám csak az agyamra megy a folytonos ajánlgatásaival, hogy mégis mit csináljak; s ha ez  a része még igaz is... ezzel együtt az is, hogy mindez... hiányzik. Hiányzik a rosszalló szemforgatása és a hátba veregetése, amikor végre olyat tettem, ami neki is tetszik. Nem volt egy mintaapa, azonban mégis, bármit megtennék, hogy újra hallhassam a saját, egyáltalán nem vicces vicceit.

 -Zayn? Megérkeztünk.

 Bólintottam, az emlékeim miatt semmi kedvem nem volt megszólalni. Vagy két éve már, hogy nincs köztünk; ennek ellenére soha nem lesz elég távoli. Kiszálltam a járműből, feltérképezve az épületet, ami színhelyéül szolgál az egész program lényegének: itt vesszük fel a dalokat, amit a melegek jogai érdekében énekelünk fel mindannyian.

 -Minden rendben, Zayn?

 -Aha... Minden rendben. Menjünk.

Joey, a menedzsernőm nem mindig ilyen tapintatos. Illetve, régebben a szokásunk körébe tartozott egy egymás iránti "lenéző" beszéd, ami természetesen egyáltalán nem volt komoly. Ám amióta a családom gyengült egy fontos személy elvesztésével, minden megváltozott körülöttem. Joey olyan, mintha a nővérem lenne; tekintve a korkülönbséget is, hogy csupán harmincöt éves. Közelebb állt hozzám, mint bárki más. Ő az egyetlen, akiben teljesen képes voltam megbízni.

Ahogy beléptünk az épületbe, a többség már jelen volt, valószínűleg az utolsók között érkeztünk. Próbáltam rámosolyogni mindenkire, azonban a gyomromat görcsös érzés foglalta el. Nem elég, hogy eszembe kellett jutnia az emlékeknek, egyáltalán nem tartoztam a könnyedén ismerkedők közé. Persze tudtam, hogy nem ezen állt a hangsúly, valamennyire viszont össze kell barátkoznunk az előadókkal, nem beszélve a duett partneremről. Nem tudok róla semmit, egyszerűen nem értem rá kérdezősködni. Hamarosan pedig úgyis kiderül. Beálltam az emberek körébe, köszöntem, egy-egy kérdésre válaszolgattam, habár nem vettem túlzottan nagy részt a társalgásban. Néhányukat ismertem, mint énekest, másrészről azonban teljesen idegenként állt előttem mindenki.

 -Kire várunk még? – fordultam Joey-hoz tíz, lassan vánszorgó perc után.

Már nagyon kezdtem kínosan érezni magam. Régen voltam nagy közösségben, és ez teljesen meglátszódott rajtam.

 -A partneredre, és talán még egy-két másik énekesre, ha minden igaz.

Ezután csak felsóhajtottam, kényszerítve magam a társalgásra. Talán tizenöt perc is eltelt, mire végül mindenki helyet foglalt, és a szervezők kiálltak elénk. A szokásos köszöntő szöveg folyt le, alig tudtam koncentrálni; figyelmem azonban egyből rátapadt az éppen beszélő emberkékre, akik a párokat sorolták fel.

 -Ed Sheeran és Harry Styles.

Hangzott el egy középkorú nő szájából, majd tekintete kutatott valaki után, míg nem rám tévedt. Elmosolyodott – bennem viszont az ütő megállt a szavakat hallva.

 -Niall Horan és Zayn Malik.

Niall Horan... Tökéletesen tudtam, kit érint ez a név; s mindezt bizonyította az enyémekbe fúródó, túlságosan ismerős tengerkék szempár. Fogalmam sem volt, milyen ábrázatom lehetett, bár talán a döbbent jellemezne a legmegfelelőbben. S amit furcsálltam, az, hogy... nem láttam dühöt vagy haragot. A húsz éves, szőke hajú fiú szájára halovány mosoly görbült, akárcsak ha egy kedves ismerősét üdvözölné.

De én nem voltam az.

 Furcsa érzés kelt életre bennem, ennek jellemzésére viszont akarva se leltem volna pontos szóra. Mintha a múltam egy része újból megjelent volna, s az öt évvel ezelőtti énem állna itt helyettem. Nagyot nyelve elfordultam, képtelen voltam vele tovább tartani a szemkontaktust. S ami még jobban súlyt emelt a meglepettségemre, a fiú arcán mintha döbbenet jelent volna meg. Mintha egy viszonzott mosolyra számított volna.

Reménykedtem, hogy minél előbb szabadulhatok innen. Ma még nem kell stúdióznunk, csupán a társunk felfedése és a részletek ismertetése miatt lettünk ide invitálva. Aminek őszintén szólva, immáron felettébb örültem. Jelenleg mindenki neki állt beszélgetni a duett párjával, ámde én inkább a büfés asztalhoz vettem az irányt. Láttam a szemem sarkából Niall-t udvariasan áttörni a tömegen, egyenesen felém tartva, így gyorsan háttal állva neki siettem minél láthatatlanabbá válni. Nagyot sóhajtva fogtam a kezembe a papír poharat, megtöltve némi pezsgővel. Fogalmam sem volt arról, pontosan mi is ez, de jelenleg nem is érdekelt. Csak le akartam foglalni magam valamivel.

 -Hé, Zayn? Szia.

Tudtam. Nem kellett megfordulnom; tökéletesen tudtam, kihez tartozik ez a lágy, mégis vidám hang. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem hallotta meg. Ő azonban a következő pillanatban az asztal túloldalán jelent meg.

Pontosan velem szemben.

 -Mi az, fel sem ismersz? –  vigyorodott el, karjával támaszkodva az asztal szélén.

 -De. Szia.

Nem mondtam mást; hanem Isten tudja honnan merített erőből, de sarkon fordultam, megindulva a tömeg közepe felé, a döbbent fiút teljesen magára hagyva. Nem így kellene viselkednie egy felnőtt férfinak, tisztában állok ezzel. Mégsem voltam képes másként tenni. Összezavart... Ennek okát pedig nem értettem. Hisz'... csak egy jó barátom öccse!

Ám nem... valami, netán a különbség, ki tudja? De volt egy fura dolog kettőnk között, amire nem találtam jó magyarázatot. Mindig, akaratlanul dühös leszek rá, s indulatos a közelében.

Féltem, hogy ez a tulajdonságom újból elő fog jönni. Hátra pillantottam, s tekintetem egybeolvadt egy zavart kékkel –  kezdődik.

Minden, az öt évvel ezelőtti történet megnyomta magán az újrajátszás gombját...