~Prológus~

Prológus

Sziasztok! Itt van a Ziall regényünk prológusa, reméljük, hogy tetszeni fog nektek. Hamarosan érkezik az első rész, s akkor eldől, hogy milyen időközönként fog rész jönni. 

Loraa*-* és ± ||. Kaede .|| ±

 Az egész házon megnyugtató csend uralkodott. A sötétség paplanként vont be minden szobát, csupán a lakók szuszogása hallatszott – s néhány ecsetsuhogás. A házban lévők mindegyike aludt, kivéve egyetlen embert, kit vendégként látott a család. Zayn Malik, egyik jó barátjának köszönhetően lakott egy-két hétre az egyébként négy embert elszállásoló házban. Mivel pár városnyival arrébb élt, s a ’hőn szeretett’ munkája szerződése fél hónap múlva lejárt, Greg Horan felajánlotta neki, hogy a maradék időt töltse náluk. Elvégre mégiscsak jobban megéri, mint végig buszozgatni a maradék napokat a számára poklot jelentő munka miatt. Nem volt semmi komoly, még az apja ajánlotta be és íratott egy szerződést a tulajdonossal – természetesen protekcióból, hiszen jól ismerte, egykori kollégium társa volt –, így nem kellett félnie attól, hogy fia szégyent hozva rá nem talál munkahelyet. Neki azonban elege lett, és megbeszélte magával, amint alkalma lesz rá, ott hagyja azt az idegesítő méregzsákot.

 Az apró neszezést a kezében tartott ecset okozta. Egy másfél méteres papírlap terült el az ideiglenes hálószobájának padlóján, míg az unalmas fehérséget precíz, színes vonásokkal varázsolta valamivé a semmiből. A néhány deciliteres festéktartók elszórtan álldogáltak a készülő festmény körül, s habár Zayn szíve szerint egész este dolgozott volna rajta, érezte, hogy a fáradtság lassan leteríti. Szeretett egyedül lenni, jól tudta magáról az ismerőseivel együtt, hogy igencsak a zárkózott emberek táborát erősíti. A magányra mindig is szüksége volt – és amikor csak tehette, az idejét kikapcsolásra és művészkedésre használta. Nagyot sóhajtva helyezte az ecsetet az egyik tartóba, majd felkelve nézett végig félig kész művén. „Talán nem is olyan rossz…” – gondolta, s még egy utolsó pillantást vetve szenvedélyének gyümölcsére, az ágyhoz battyogott.  Mintha leütötték volna, úgy terült el az ágyon, és nem telt bele két perc, az álom könnyedén ragadta magába a húsz éves fiút.

 m á s n a p   d é l u t á n

 -Oké, akkor majd holnap srácok!  – amint eltűntek a barátságos alakok, Niall Horan egyből a házuk ajtaja felé vette az irányt. A focilabdát megállás nélkül terelgette maga előtt: ez egy teljesen normális dolognak számított mind tőle, mind egy tizenötös éveiben járó tinédzser fiútól. És hogy volt-e benne valami szokatlan? Nos, ha a meg nem szűnő jókedv és közvetlenség annak számít, akkor biztosan – ezen kívül azonban nem látott magában semmi mást. A saját szemében is csak egy másik tininek látszott; ő viszont ennél több akart lenni.

 Az ajtón már-már beugorva folytatta a labda bűvölését a délutánon, nem foglalkozva azzal sem, hogy esetleg összetörhet valamit, netán a falakon sorakozó családi fotókat. Valahogy sosem maradt ideje aggódni. Úgy tűnt, rajta kívül nem igen van otthon senki, legalábbis, nem a közelben. Egyetlen hang sem hallatszott: ez pedig egy dupla löket volt a házban focizásra. Percekig teljesen belefeledkezve szórakozott, egy ideig valóban megfeledkezett a fennállható bajról – amikor az meg is történt. Egyetlen figyelmetlen másodperc, egy centiméterrel odébb rúgott labda: és a padlón őrt álló festékesdobozok árvízként lepték el a pontosan mellettük lévő festményt. Niall szíve hatalmasat ugrott, ahogy végül felfogta, mit csinált. Jól tudta, mit tett tönkre; és azt is, hogy kiét.

Kifogást találni azonban nem maradt ideje; a nappaliban megjelent az a bizonyos személy, arcán először érzelemmentes, aztán egyértelmű dühös ábrázattal. Nem mert hinni a szemének. Hogyan történhetett meg ez egyáltalán? – siklott át az agyán az értetlen kérdés, amikor tekintete megakadt az ijedt szőkeségen és a falhoz csapódott festékes labdán.

 -Te…! Mégis mi a fenét műveltél? – nem próbálta kontrollálni a hangját.

Nem sokszor kiabált, de ha festésről van szó, képtelen higgadt maradni. Hitetlenkedve lépdelt a már kivehetetlen ábrához, majd szemeit mérgesen kapta a megszeppent Niall-re. Mindkettejük szíve szaporábban vert a szokásosnál – csupán nem ugyanazon okból, s nem is a boldogságtól.

 -É-én… Zayn, én nagyon s-sajnálom! Nem akartam….

 -Nem hiszem el, hogy erre nem vagy képes figyelni! Hagytam volna a szobámban, a francba is! Idióta tinédzser…  

A két fiú sosem ismerte különösebben egymást. Mindössze a másik nevével álltak tisztában, és, hogy míg egyikük Greg öccse, addig a másik egy közeli barát. Esélyük sem volt jóban lenni; főleg nem a festékes-focilabdás incidens után. Gyerekes módon egy véletlen baleset és egy nem túl szép jelző végett ellenségnek fogadták egymást. A harci tűz és az állítólagos gyűlölet bombaként feküdt köztük, lehetetlen távolságot húzva. Azonban nem aggódtak, tudták, hogy nem kell látniuk, se hallaniuk egymást már sokáig.

Önelégülten mosolyogva dőltek hátra a képzeletbeli székben, nem is számítva az élet cserfes oldalára; mi egyetlen fejezet befejezésével egy teljesen új könyvet nyitott meg kettejük számára.