2. rész ~ Zayn

Sziasztok :)

Ezúttal én, Kaede jelentkezem a második résszel, Zayn szemszögéből. Még nem

történik sok minden, azonban szükség van

ilyen félvezető részekre, ahol jobban megismerhetjük a szereplőket. :)

Részek szerdánként fognak jönni, hisz' mindkettőnknek figyelni kell az iskolára is, így kérlek, nézzétek el nekünk, hogy nincs egy - két naponta fejezet.

Köszönjük a feliratkozókat és a kommenteket,

igazán sokat jelent nekünk :)

remélem, elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást :)

Kaede . xx

----------------

 Az autó egy bukkanó általi döccenése rántott vissza a jelenbe a családom felé kalandozó gondolataim közül. A fejemben egy kérdésen kívül nem járt más; vajon büszke lenne rám? 

Felsóhajtva ingattam meg a fejem, míg tekintetem a mellettünk elhaladó színes, összefolyó masszává alakult tájra összpontosult. Mostanában értettem meg igazán, miért mondják az emberek, hogy valami, netán valaki akkor válik számodra valóban fontossá, amikor már nincs, nem lehet veled. Néhány éve még azt hittem, hogy az apám csak az agyamra megy a folytonos ajánlgatásaival, hogy mégis mit csináljak; s ha ez  a része még igaz is... ezzel együtt az is, hogy mindez... hiányzik. Hiányzik a rosszalló szemforgatása és a hátba veregetése, amikor végre olyat tettem, ami neki is tetszik. Nem volt egy mintaapa, azonban mégis, bármit megtennék, hogy újra hallhassam a saját, egyáltalán nem vicces vicceit.

 -Zayn? Megérkeztünk.

 Bólintottam, az emlékeim miatt semmi kedvem nem volt megszólalni. Vagy két éve már, hogy nincs köztünk; ennek ellenére soha nem lesz elég távoli. Kiszálltam a járműből, feltérképezve az épületet, ami színhelyéül szolgál az egész program lényegének: itt vesszük fel a dalokat, amit a melegek jogai érdekében énekelünk fel mindannyian.

 -Minden rendben, Zayn?

 -Aha... Minden rendben. Menjünk.

Joey, a menedzsernőm nem mindig ilyen tapintatos. Illetve, régebben a szokásunk körébe tartozott egy egymás iránti "lenéző" beszéd, ami természetesen egyáltalán nem volt komoly. Ám amióta a családom gyengült egy fontos személy elvesztésével, minden megváltozott körülöttem. Joey olyan, mintha a nővérem lenne; tekintve a korkülönbséget is, hogy csupán harmincöt éves. Közelebb állt hozzám, mint bárki más. Ő az egyetlen, akiben teljesen képes voltam megbízni.

Ahogy beléptünk az épületbe, a többség már jelen volt, valószínűleg az utolsók között érkeztünk. Próbáltam rámosolyogni mindenkire, azonban a gyomromat görcsös érzés foglalta el. Nem elég, hogy eszembe kellett jutnia az emlékeknek, egyáltalán nem tartoztam a könnyedén ismerkedők közé. Persze tudtam, hogy nem ezen állt a hangsúly, valamennyire viszont össze kell barátkoznunk az előadókkal, nem beszélve a duett partneremről. Nem tudok róla semmit, egyszerűen nem értem rá kérdezősködni. Hamarosan pedig úgyis kiderül. Beálltam az emberek körébe, köszöntem, egy-egy kérdésre válaszolgattam, habár nem vettem túlzottan nagy részt a társalgásban. Néhányukat ismertem, mint énekest, másrészről azonban teljesen idegenként állt előttem mindenki.

 -Kire várunk még? – fordultam Joey-hoz tíz, lassan vánszorgó perc után.

Már nagyon kezdtem kínosan érezni magam. Régen voltam nagy közösségben, és ez teljesen meglátszódott rajtam.

 -A partneredre, és talán még egy-két másik énekesre, ha minden igaz.

Ezután csak felsóhajtottam, kényszerítve magam a társalgásra. Talán tizenöt perc is eltelt, mire végül mindenki helyet foglalt, és a szervezők kiálltak elénk. A szokásos köszöntő szöveg folyt le, alig tudtam koncentrálni; figyelmem azonban egyből rátapadt az éppen beszélő emberkékre, akik a párokat sorolták fel.

 -Ed Sheeran és Harry Styles.

Hangzott el egy középkorú nő szájából, majd tekintete kutatott valaki után, míg nem rám tévedt. Elmosolyodott – bennem viszont az ütő megállt a szavakat hallva.

 -Niall Horan és Zayn Malik.

Niall Horan... Tökéletesen tudtam, kit érint ez a név; s mindezt bizonyította az enyémekbe fúródó, túlságosan ismerős tengerkék szempár. Fogalmam sem volt, milyen ábrázatom lehetett, bár talán a döbbent jellemezne a legmegfelelőbben. S amit furcsálltam, az, hogy... nem láttam dühöt vagy haragot. A húsz éves, szőke hajú fiú szájára halovány mosoly görbült, akárcsak ha egy kedves ismerősét üdvözölné.

De én nem voltam az.

 Furcsa érzés kelt életre bennem, ennek jellemzésére viszont akarva se leltem volna pontos szóra. Mintha a múltam egy része újból megjelent volna, s az öt évvel ezelőtti énem állna itt helyettem. Nagyot nyelve elfordultam, képtelen voltam vele tovább tartani a szemkontaktust. S ami még jobban súlyt emelt a meglepettségemre, a fiú arcán mintha döbbenet jelent volna meg. Mintha egy viszonzott mosolyra számított volna.

Reménykedtem, hogy minél előbb szabadulhatok innen. Ma még nem kell stúdióznunk, csupán a társunk felfedése és a részletek ismertetése miatt lettünk ide invitálva. Aminek őszintén szólva, immáron felettébb örültem. Jelenleg mindenki neki állt beszélgetni a duett párjával, ámde én inkább a büfés asztalhoz vettem az irányt. Láttam a szemem sarkából Niall-t udvariasan áttörni a tömegen, egyenesen felém tartva, így gyorsan háttal állva neki siettem minél láthatatlanabbá válni. Nagyot sóhajtva fogtam a kezembe a papír poharat, megtöltve némi pezsgővel. Fogalmam sem volt arról, pontosan mi is ez, de jelenleg nem is érdekelt. Csak le akartam foglalni magam valamivel.

 -Hé, Zayn? Szia.

Tudtam. Nem kellett megfordulnom; tökéletesen tudtam, kihez tartozik ez a lágy, mégis vidám hang. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem hallotta meg. Ő azonban a következő pillanatban az asztal túloldalán jelent meg.

Pontosan velem szemben.

 -Mi az, fel sem ismersz? –  vigyorodott el, karjával támaszkodva az asztal szélén.

 -De. Szia.

Nem mondtam mást; hanem Isten tudja honnan merített erőből, de sarkon fordultam, megindulva a tömeg közepe felé, a döbbent fiút teljesen magára hagyva. Nem így kellene viselkednie egy felnőtt férfinak, tisztában állok ezzel. Mégsem voltam képes másként tenni. Összezavart... Ennek okát pedig nem értettem. Hisz'... csak egy jó barátom öccse!

Ám nem... valami, netán a különbség, ki tudja? De volt egy fura dolog kettőnk között, amire nem találtam jó magyarázatot. Mindig, akaratlanul dühös leszek rá, s indulatos a közelében.

Féltem, hogy ez a tulajdonságom újból elő fog jönni. Hátra pillantottam, s tekintetem egybeolvadt egy zavart kékkel –  kezdődik.

Minden, az öt évvel ezelőtti történet megnyomta magán az újrajátszás gombját...

1. rész ~ Niall

Hali ^^
Itt Lora jelentkezik, méghozzá az első résszel. Niall szemszögéből olvashatjuk a történetünk kezdetét, ami remélem, tetszeni fog.
Kérlek jelezzetek vissza, hogy mit gondoltok! ;)

xoxo Lora   

- Niall, gyere már! – hallottam meg tompán Richard hangját, de halk volt, hisz épp most kecmeregtem ki az álmomból, valamint szerencsére az ajtó is sokat tompított. Mikor felfogtam, hogy hozzám beszél, elégedetlenül fúrtam magam mélyebben a párnába, és szurkoltam azért, hogy kedves menedzserem szűnjön végre meg.

- Nem, Niall, felkelsz szépen, különben kinyittatom az ajtót, és a fejedre borítok egy vödör jeget. Valamint megismertetlek a lábam rózsás illatával – vetette be az aduászt, ami valóban használt. Sajnos volt már tapasztalatom erről a „rózsás illatról”, hisz a szavait mindig komolyan gondolja. Tényleg nyomta már a lábát az orrom alá. Nem volt túl jó érzés, ebben mindenki biztos lehet.

- Jól van, ébren vagyok! – kiáltottam ki, s morcosan öltöztem fel. Még hallottam elégedett dörmögését, majd a léptek halkuló hangját. Végre. Dünnyögve nyitottam ki az ajtóm, s lementem az étterem részébe a hotelnek.

- Végre, Csipkerózsika is megérkezett. Emberek, mindenki emelje a poharát! – Rich gonoszkodó hangjára mindenki nevetéssel felelt, én viszont némaságot fogadva ültem le, hogy csendben, békésen elfogyasszam a reggelimet.

Fél éve már, hogy részese vagyok ennek. Rich örökös piszkálódásának, Mark, a dobos folytonos poénkodásának, valamint Gildeon, a basszusgitáros csendességének. Én éneklek, valamint gitározok, ők csak a háttérzenekar. Az első albumom készül, ma Rich bemutat egy másik énekesnek, akivel felvesszük az első dalt, amiből kislemez lesz. Nem ismerem, csak azt tudom, hogy férfi. Bár maga a dal egy szerelmes melódia, két oldalról mutatja be a szerelmet. Ez egy dal a reménytelenségről, a szomorúságról, s a bizonytalan „boldog végről”. Egy programban veszünk részt mindketten, amivel a melegek kapcsolatát igyekszünk elfogadtatni, bár egyikünk sem az. Sok híres énekes benne van a programban, összefogtunk, s sorsolás alapján alakultak ki párok, így lett az én duett partnerem ez a srác, aki a húszas évei közepén jár, ha jól tudom.

Én idén töltöttem a húszat, és egy pub-ban talált rám Rich, és karolt fel, mikor ott zenéltem még. A dalokat magam írom, a közös dalunkat is én szereztem.

- Niall! Niall! – csettintgetett az arcom előtt Rich, mire megrázva magam ránéztem, de tartottam magam a némasági fogadalmamhoz, ami természetesen neki is szemet szúrt. – Könyörgöm, igazi drámakirálynő vagy! Ne duzzogj, hanem egyél és készülődj! – dörrent rám, de amolyan „csak azért is megmutatom most a tutit” alapon még lassabban emeltem a villát a számhoz, tekintettemmel provokálva őt.

Nem vagyunk mi rosszban, csak nagyon szeretjük kihúzni a másiknál a gyufát. Ő már 46 éves, de egyébként könnyedén veszi a poént, és minden szívatás ellenére mindig számíthatok rá. A média már figyel rám, s ez az utolsó dal, amit fel kell énekelni az albumra, hogy aztán piacra dobhassuk. Van két hónapunk, hogy együtt dolgozzunk, megismerjük egymást és a dalt közös hangzással, majd a pár hét múlva megtartandó hatalmas rendezvényen mind elénekeljük a saját dalunk.

- Ide figyelj, nem mondom még egyszer! – fenyegetett meg az ujjaival, mire kiöltöttem rá a nyelvem, de felálltam, hogy a szobámban összepakoljak, hogy 10 perc múlva már mind az autóban ülhessünk.

„Sztár” lévén enyém lehetett az anyós ülés, míg Mark és Gildeon hátul ült, Rich pedig vezetett. Nem akart külön sofőrt, elvégre ő mindig mindent egyedül intéz, és ki van akadva, ha valaki segíteni akar neki. Lehetetlen eset.

- És tulajdonképpen mit kell tudni erről a tagról, aki a partnerem lesz? – pillantottam a sofőröm/ menedzserem/ legkegyetlenebb oltópartnerem arcára.

- Férfi. Énekes. Ennyi elég? – vigyorgott rám provokatív módon, mire kiöltöttem rá a nyelvem.

- Ha nem mondod, hülyén halok meg – forgattam meg a szemem.

- A nélkül is, ne félj – kotyogott bele Mark a beszélgetésünkbe, mire Rich felröhögött, én viszont szúrós szemekkel néztem rá hátra, s tudtam, hogy a fejtámla elegendő árnyékot vet az arcomra, hogy egy ici-picit is félelmetesebbnek tűnjek.

- Szóval, a srác legalább 5 évvel idősebb nálad, egy éve van a pályán, de nem sok slágere volt eddig. 

Viszont piszok tehetséges, nekem elhiheted – pillantott rám komolyan Rich, mikor lenyugodott, én pedig tudtam, hogy valóban ügyes énekes, ha még Rich is ilyeneket mondd róla. Ő mindenkiben talál valami kivetnivalót, és kevés embert ismer el. Szóval ez a pasi jól énekel, tehetséges, és idősebb nálam. Egyelőre megvoltam ennyi információval.

- Hé, M, él még Gildeon melletted? – nézett középen összeráncolt szemöldökkel a visszapillantó tükörbe a sofőr, mire felkuncogtam, majd fejcsóválva kinéztem az ablakon. A nap fényesen sütött, de tudtam, ez megtévesztő, hisz hihetetlenül hideg van odakint. Ősz vége volt, karácsony előtte pedig ez a fellépés volt betervezve, méghozzá ez a hatalmas, amit világszerte mindenki nézni fog. Ez az első ilyen rendezvény. Olyan lesz egy kicsit, mint az olimpia. Az emberek nézik a tévében, valamilyen szinten pedig a 10 pár versenyzik is egymással. 

Az emberek fogadhatnak, hogy kié lesz a leglátványosabb, legszebb produkció, melyik pár lesz a legnagyobb összhangban, ilyenek. 5 nő pár, 5 férfi. Biztos voltam benne, hogy remekül fogunk majd szórakozni.

Leparkoltunk egy magas irodaépület előtt, s mikor mind kiszálltunk, az épületben a lifthez mentünk egy rövid útbaigazítás után. A lift szürke és nyomasztó volt. Nekem mindig is az lesz. Mintha össze akarna nyomni. Összerezzentem az apró csilingelésre, mikor az emelő megállt, s az ajtó kinyílt, de gondolkozás nélkül menekültem ki a félelmem helyszínéről. Megborzongva vártam meg a többieket, akik szó nélkül hagyták a jelenetet. Már megszokták, és tiszteletben tartották, hogy nem rajongok a bezártságért.

Az irodában már sokan bent voltak, de nem néztem meg magamnak őket, nem tartottam fontosnak. Rich, Gil és Mark társaságában nevettem, minket nem igazán érdekelt, hogy a többiek mit gondolhatnak, bár akik körülöttünk voltak, csak széles mosollyal hallgatták, ahogy Rich és én oltjuk egymást. Egy-egy erősnél felszisszentek, s még izgatottabban várták a választ. Szóval mi remekül szórakoztattuk azokat, akik a közelünkben voltak. Mikor mindenki megjött, s a szervezők is leültek, kezdődhetett is. Köszöntöttek bennünket énekeseket, menedzsereket, valamint a zenészeket is. Majd felsorolták a párokat. Hírességekkel voltam körbevéve, akik páran ismerték egymást díjátadókról, megnyitókról, vagy egyéb helyekről.

 - Niall Horan és Zayn Malik.

Mikor a tekintetem találkozott a zárkózott sötétbarna szemekkel, nem éreztem haragot, indulatot. A pár évvel ezelőtti incidens, mintha meg sem történt volna. Felnőttem.

~Prológus~

Prológus

Sziasztok! Itt van a Ziall regényünk prológusa, reméljük, hogy tetszeni fog nektek. Hamarosan érkezik az első rész, s akkor eldől, hogy milyen időközönként fog rész jönni. 

Loraa*-* és ± ||. Kaede .|| ±

 Az egész házon megnyugtató csend uralkodott. A sötétség paplanként vont be minden szobát, csupán a lakók szuszogása hallatszott – s néhány ecsetsuhogás. A házban lévők mindegyike aludt, kivéve egyetlen embert, kit vendégként látott a család. Zayn Malik, egyik jó barátjának köszönhetően lakott egy-két hétre az egyébként négy embert elszállásoló házban. Mivel pár városnyival arrébb élt, s a ’hőn szeretett’ munkája szerződése fél hónap múlva lejárt, Greg Horan felajánlotta neki, hogy a maradék időt töltse náluk. Elvégre mégiscsak jobban megéri, mint végig buszozgatni a maradék napokat a számára poklot jelentő munka miatt. Nem volt semmi komoly, még az apja ajánlotta be és íratott egy szerződést a tulajdonossal – természetesen protekcióból, hiszen jól ismerte, egykori kollégium társa volt –, így nem kellett félnie attól, hogy fia szégyent hozva rá nem talál munkahelyet. Neki azonban elege lett, és megbeszélte magával, amint alkalma lesz rá, ott hagyja azt az idegesítő méregzsákot.

 Az apró neszezést a kezében tartott ecset okozta. Egy másfél méteres papírlap terült el az ideiglenes hálószobájának padlóján, míg az unalmas fehérséget precíz, színes vonásokkal varázsolta valamivé a semmiből. A néhány deciliteres festéktartók elszórtan álldogáltak a készülő festmény körül, s habár Zayn szíve szerint egész este dolgozott volna rajta, érezte, hogy a fáradtság lassan leteríti. Szeretett egyedül lenni, jól tudta magáról az ismerőseivel együtt, hogy igencsak a zárkózott emberek táborát erősíti. A magányra mindig is szüksége volt – és amikor csak tehette, az idejét kikapcsolásra és művészkedésre használta. Nagyot sóhajtva helyezte az ecsetet az egyik tartóba, majd felkelve nézett végig félig kész művén. „Talán nem is olyan rossz…” – gondolta, s még egy utolsó pillantást vetve szenvedélyének gyümölcsére, az ágyhoz battyogott.  Mintha leütötték volna, úgy terült el az ágyon, és nem telt bele két perc, az álom könnyedén ragadta magába a húsz éves fiút.

 m á s n a p   d é l u t á n

 -Oké, akkor majd holnap srácok!  – amint eltűntek a barátságos alakok, Niall Horan egyből a házuk ajtaja felé vette az irányt. A focilabdát megállás nélkül terelgette maga előtt: ez egy teljesen normális dolognak számított mind tőle, mind egy tizenötös éveiben járó tinédzser fiútól. És hogy volt-e benne valami szokatlan? Nos, ha a meg nem szűnő jókedv és közvetlenség annak számít, akkor biztosan – ezen kívül azonban nem látott magában semmi mást. A saját szemében is csak egy másik tininek látszott; ő viszont ennél több akart lenni.

 Az ajtón már-már beugorva folytatta a labda bűvölését a délutánon, nem foglalkozva azzal sem, hogy esetleg összetörhet valamit, netán a falakon sorakozó családi fotókat. Valahogy sosem maradt ideje aggódni. Úgy tűnt, rajta kívül nem igen van otthon senki, legalábbis, nem a közelben. Egyetlen hang sem hallatszott: ez pedig egy dupla löket volt a házban focizásra. Percekig teljesen belefeledkezve szórakozott, egy ideig valóban megfeledkezett a fennállható bajról – amikor az meg is történt. Egyetlen figyelmetlen másodperc, egy centiméterrel odébb rúgott labda: és a padlón őrt álló festékesdobozok árvízként lepték el a pontosan mellettük lévő festményt. Niall szíve hatalmasat ugrott, ahogy végül felfogta, mit csinált. Jól tudta, mit tett tönkre; és azt is, hogy kiét.

Kifogást találni azonban nem maradt ideje; a nappaliban megjelent az a bizonyos személy, arcán először érzelemmentes, aztán egyértelmű dühös ábrázattal. Nem mert hinni a szemének. Hogyan történhetett meg ez egyáltalán? – siklott át az agyán az értetlen kérdés, amikor tekintete megakadt az ijedt szőkeségen és a falhoz csapódott festékes labdán.

 -Te…! Mégis mi a fenét műveltél? – nem próbálta kontrollálni a hangját.

Nem sokszor kiabált, de ha festésről van szó, képtelen higgadt maradni. Hitetlenkedve lépdelt a már kivehetetlen ábrához, majd szemeit mérgesen kapta a megszeppent Niall-re. Mindkettejük szíve szaporábban vert a szokásosnál – csupán nem ugyanazon okból, s nem is a boldogságtól.

 -É-én… Zayn, én nagyon s-sajnálom! Nem akartam….

 -Nem hiszem el, hogy erre nem vagy képes figyelni! Hagytam volna a szobámban, a francba is! Idióta tinédzser…  

A két fiú sosem ismerte különösebben egymást. Mindössze a másik nevével álltak tisztában, és, hogy míg egyikük Greg öccse, addig a másik egy közeli barát. Esélyük sem volt jóban lenni; főleg nem a festékes-focilabdás incidens után. Gyerekes módon egy véletlen baleset és egy nem túl szép jelző végett ellenségnek fogadták egymást. A harci tűz és az állítólagos gyűlölet bombaként feküdt köztük, lehetetlen távolságot húzva. Azonban nem aggódtak, tudták, hogy nem kell látniuk, se hallaniuk egymást már sokáig.

Önelégülten mosolyogva dőltek hátra a képzeletbeli székben, nem is számítva az élet cserfes oldalára; mi egyetlen fejezet befejezésével egy teljesen új könyvet nyitott meg kettejük számára.