16. rész ~ Zayn

Hello! :)

Ugyan az előző hét kimaradt, azonban most 

itt vagyok, a szokottnál icipicit hosszabb résszel. 

A minőségről nem beszélnék, annak véleményezését inkább rátok hagyom :)

Remélem, valamennyire azért elnyeri a tetszéseteket, 

jó olvasást, élvezzétek ki a maradék nyarat! :)

Kaede. xx 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

ez a gif egy ÉLET

 Aznap az utolsó gondolatom volt, hogy majd Joey karjában fogok kikötni. Elméletem sincs, mi a fene üthetett belém; azonban egyszer csak belém nyilallt egy érzés, hogy nekem szükségem van valakire, akinek a kínos érzet nélkül regélhetem el a bennem lefolyó dolgokat – a menedzsernőm pedig erre tökéletesen alkalmas.

 Miután eljöttem a hídról még a történtek kábulatában, sétáltam egy keveset a városban, végül fél óra elteltével fogtam egy taxit, s onnantól az utam magától értetődően vezetett Joey szobájába.

 Ő pedig készségesen leült, mosolyogva hallgatva minden egyes pirulással és zavartsággal fűszerezett szavam.

 - Tudod Zayn, szerintem teljesen egyértelmű, mit kell tenned.

 - Gondolod?

 - Nos, nem csupán gondolom, hanem ez így is van – kacsintott, aztán arcára sejtelmes mosoly telepedett – Mi sem ad nagyobb bizonyítékot erről, mint a fiú, aki nem is annyira régen meglátogatott.

 Összehúztam a szemöldököm, az első néhány másodpercben nem értettem, mire akar kilyukadni – s amikor leesett, elég nagyot koppant.

 - Niall beszélt veled? – kérdeztem meglepetten, hirtelen fura kíváncsiságot és sürgősséget érezve, hogy kifaggassam; bármennyire is hangzik ez bugyután, tudni akartam, miről beszéltek. Habár meglehet, nem tartozik rám – Miért, miről?

 - Fiatalember, ne engem faggass, hanem lepd meg a fiút, növessz tököt és valld be az érzéseid!

 - Ouch, ezt lehetett volna szebben is.

 - Na, gyere ide.       

Pontosan tudtam, mit is jelent ez a mondat. Halovány, ámde boldog mosollyal keltem fel a helyemről, nyomban belesétálva a kitárt karokba, amik nem sokkal rá bevontak abba a bizonyos ölelésbe, amitől végre megnyugodhattam, és érezhettem, hogy nem vagyok egyedül. Talán néha túlságosan is elfelejtek kommunikálni Joey-val, azonban van, hogy valóban nem tehetek róla. Fel sem tűnik, hogy mennyi ideig magamba zárkózom, s talán önző módon mindössze a problémáimmal foglalkozom.

 A helyzet az, hogy a gondolataim sokszor hamar változnak, és olykor megfeledkezem arról, amit akár egy napja vagy pár órája ejtettem ki a számon. Nem hiszem, hogy pszichés problémám lenne, de valami határozottan nem kóser velem…

 - Megéri érte megnyílnod, Zayn… Hidd el, Niall valóban kedvel. És talán ő jelenti a segítséget abban, hogy végre megfejtsd magad.

                                                           ×            ×           ×

  Nem volt sok időm. Mikor Gildeon-t felhívtam, azt mondta, Niall velük van, és valószínűleg néhány óráig kint lesz még a városban, mielőtt, ahogy említette is a hídon, elvonulna a stúdióba gyakorolni. Nagyon reméltem, hogy időben elkészülök, de a másik felem sokkal inkább azt hajtogatta, hogy „szedd a cókmókod, és hagyd az egészet a francba!” Egy percig megálltam dilemmázni, ámde végül csak nem hagytam győzni a gyáva kukac felemet. Itt az ideje lépni…! Nem halogathatom tovább, tudom, hogy vannak érzéseim iránta. Igen, félek, piszkosul. 
 Azonban jó kezekben leszek – sokkal inkább Niall az, akit féltek.

 Nem akarom megbántani – de félő, hogy előbb vagy utóbb megteszem. Van bennem némi bipolaritás…

A negatív tényeket a jelenből kizártam, és megpróbáltam arra koncentrálni, hogy ha minden jól sikerül, sikeresen mosolyt csalhatok az arcára.

 Elhelyeztem a gyertyákat, a kis pokrócot leterítettem a stúdió közepére, egy kanapé elé – a földön enni sokkal romantikusabb véleményem szerint – , hogy majd nekidőlhessünk a film közben. Nem hiszem el, hogy megtettem, ámde valóban beszereztem egy vetítőt. Elhoztam a laptopom, és hála az égnek, össze tudtam csatlakoztatni.  Nem igazán értek a gépekhez, így tőlem ez igenis nagy teljesítmény, büszke vagyok magamra.

 A lepedőre lehelyeztem egy kis kosarat, amiben spagetti és bor lapult. A két tányér, villa és a pohár a földet érintette – éppen akkor, amikor a stúdió ajtaja halk nyikordulással kinyílt.

 Felpattantam a helyemről, az idegesség azonnali sebességgel szállt rám, a tenyerem izzadni kezdett. Le kell nyugodnom! – mondtam magamban, ámde nem éppen könnyen végbehajtható művelet, ha csupán csekély néhány méterre ácsorog tőled a srác, aki miatt a sötét szíved nagyobbat dobban. Arca döbbentséget tükrözött, ami nem meglepő. Végig pásztázta a kis helyiséget, s amikor tekintete rám siklott, fejét ingatva támasztotta a gitárját a falnak, lassan indulva meg felém.

 - Zayn, ez… Mi ez az egész?

 - Én… meg szerettelek volna lepni. Ahogy látom, ez sikerült – elmosolyodott, megállva tőlem egy méterre – Pozitív vagy negatív?

 Lefogadom, hogy a hangom remegett, már csak arra vártam,hogy mikor említi meg ezt a kis tényezőt. De nem tett ilyet, helyette nagyobb, őszintébb mosolyra húzódtak ajkai.

A mellkasom félő, hogy ma este még szét fog robbanni.  

 - A kis üzeneted után, hogy, idézem, „Kellesz nekem Niall. x”, ez az egész még… felemelőbb.

 Pajkosan elmosolyodott, minek hatására nem bírtam mást tenni, mint felkuncogni a mondatán.

 - Nem vagyok jó ebben a kommunikáció és szerelem dologban. Próbálkozom, nézd el nekem.

 - El van nézve, Zayn. Emiatt ne aggódj.

Szám haloványan felfelé görbült, akárcsak az övé; s próbáltam nem bámulni ennyire intenzíven, azonban nem az én hibám. Ámulva figyeltem, ahogy az apró narancsos színű gyertyalángok befestik az arcát és a haját, s ha eddig azt hittem, nem tud lélegzetelállítóbban kinézni, akkor ezt most könnyedén cáfolta meg.

 El akartam mondani neki, mennyire gyönyörű; azonban erre még nem álltam kész, egyszerűen nem tudtam kiejteni a szavakat a számon.  Inkább némi bátorságot összegyűjtve nyúltam előre, óvatosan fogva meg kezét, szemeimmel engedélyt kérve. Ő alig láthatóan bólintott, a mosolya nem tűnt el. A pokróchoz vezettem, mire egymás mellé telepedve foglaltunk helyet.

 Az ujjaink összefűzve maradtak, gyengén tartva egy kis kapcsot a kezeink között.

 - Végül is, a domb az túl klisé lett volna. Egy stúdiós piknik sokkal meggyőzőbb.

 - Sietnem kellett, a részletekre nem maradt idő – vontam vállat, Niall pedig vigyorogva megrázta a fejét.

 Tisztában álltam vele, hogy hamarosan rá kell térnem a komolyabb témára. Nem fogunk tudni mindent poénra venni egész idő alatt. Felsóhajtottam, fejemet nekitámasztva a kanapénak. A csend egészen kényelmesen vett körbe minket, hála az égnek, nyoma sem volt kínos atmoszférának. Egyelőre.

 Kicsit megszorítottam ujjait, tekintetét magamra terelve. Így, hogy teljes figyelme rajtam függött, jóval nehezebbnek bizonyult a dolog – viszont meg kell tennem. Itt nem egyetlen személyről van szó, hanem mindkettőnk akaratáról és boldogságáról.

 - Megcsókolhatlak?

 Nos… nem pont erre a kérdésre pályáztam, azonban nincs mit tenni. Ami elhangzott, az már történelem. Azt pedig nem írhatja át senki – bár szerencsére azért nem ennyire tragikus a dolog, annak ellenére sem, hogy jelen estben annak érzem és a legszívesebben magamra dobnám a stúdióban lévő összes gyertyát.

 Niall felhúzta a szemöldökét.

 - Tudod, legalább egy kis érzelgős dumát elvártam volna. Erre te nyomban lesmárolnál. Szép.

Ha nem hallottam volna ki a hamisságot a szemrehányásban, ahogy, ha nem vettem volna észre a szája szegletében nyugodó kis vigyort, biztosan felfutottam volna az épület tetejére, hogy aztán levessem magam róla.

 Kicsit megkönnyebbültem, hogy így fogta fel, és nem küldött el a pokolba…

 - Zayn? – hangja most egy árnyalatnyival komolyabban csengett. Fogása kezemen szorosabbá vált, s tekintete mélyen fúródott bele az enyémbe. Elvesztem volna a kékségben, ha nem tudtam volna, hogy biztosan fontos dologról fog beszélni. Ebben az esetben nem hagyhattam, hogy elábrándozzak – Legalább annyira fontos neked is ez az egész, mint nekem?

 Láttam azt a kevéske kétségbeesést rajta, idegesen rágta a száját s a szemkontaktust sem tudta huzamosabb ideig tartani. Két másodperc után máshova nézett, nem rám.

 Közelebb merészkedtem hozzá, a mellkasomban ugrabugráló szerv majdhogynem megadta magát. Tenyeremet arcára simítottam, s amikor szemei ismételten összekapcsolódtak az enyémmel, ajkaimra félénk mosoly kúszott.

 - Annyira fontos, hogy az sem érdekelne, ha leöntenéd egy kanna festékkel és összetépnéd a rajzomat, hogy aztán utána kiborítsd az ablakon, hogy konfettiként használd egy meleg felvonuláson.

15.rész ~ Niall

Sziasztok! :)
Íme a részem, és Kaede-re hagyom a folytatást, kell egy kis várakozás, de most jön el, amire annyira vártunk. Imádom ezt a Ziallt írni. Nagyon.
Nektek pedig szép nyarat és jó olvasást! :)

xoxo Lora

Nem akartam abban a pillanatban a következményekre gondolni. Zayn megtette azt, amit én akartam - lépett, és tudtam, hogy mennyi mindent félre kellett tennie az életében ahhoz, hogy ismét megtegye. El akartam neki mesélni, hogy mit beszéltem Harryvel, egyáltalán azt, hogy vele voltam. Igen, láttam a féltékenység jeleit az arcán, és ez megmelengette a szívemet egy kicsikét.
Azt akartam, hogy a csókot tökéletesnek érezze, hogy maradjon. Hogy akarjon velem lenni. Így mikor félve, bizonytalanul a nyelvét a zárt ajkaimhoz helyezte, hezitálás nélkül nyitottam el azokat szabad utat engedve neki. A kezem a mellkasán nyugodott, és a pólójába kapaszkodtam támaszként, ő pedig egyik kezét a csípőmön nyugtatta, míg a másikkal a tarkómon lévő hajba túrt, hogy enyhe nyomást kifejtsen a nyakamon. A nyelvemmel csatát vívtam a övével, amit természetesen ő nyert meg. Így hagytam, hogy a csók még inkább elmélyüljön, és mi még közelebb kerüljünk. Érezni a teste melegét elég volt, hogy biztonságban érezzem magam. Igenis tudtam már, hogy akarom ezt, és nagyon reméltem, hogy ez a csók annak a jele, hogy ő is akarja még. Olyan jó volt őt csókolni, nem siettük el. Mikor viszont már muszáj volt elválnunk, megtettük. A homlokát az enyémnek döntötte, én pedig öntudatlanul is erősebben markoltam a pólóját, hogy maradjon közel hozzám.
- Nézd Zayn, én már tudom, hogy mit akarok. Ezért is mentem el tegnap a hotelből - kezdtem, ő pedig szomorúan lezárta a szemét, és nem nézett fel. Talán azt hiszi, hogy azt mondom, hogy nem szeretném? Miért tennék ilyet?!
- Zee, ha még igazán szeretnéd, én igenis akarom ezt az egészet veled. Ez a csók csak megerősített ebben - mondtam halkan, mire újra megláthattam a szemeit. - Ha kell, igenis felvállalom a világ előtt, mert ezért harcolunk és mert  szükségem van rád.
Hagytam egy kis időt, hogy megeméssze a hallottakat, én pedig az elutasítás félelmétől vezérelve hátra léptem. Szerettem volna egyedül hagyni egy kicsit még ha nekem ez a kínzó várakozást jelentette. Ő tudta, hogy megteszem ezt érte, így elengedett.
- Este a stúdióban leszek, későn megyek vissza a hotelbe, ne várj meg - mondtam, és egy apró puszival az arcán hagytam ott.
Visszamentem a stúdióba, hogy összeszedjem a dolgomat és az utamra menjek, de valami megállított. Illetve valaki.
- Niall, nagyon sietsz? - kérdezte Joey, mire meglepetten felhúztam a szemöldököm, de csak megcsóváltam a fejem.
- Akkor gyere, üljünk be egy kávézóba.

Hideg volt már odakint. A napok gyorsan teltek, így már nem volt sok karácsonyig, vagyis az előadásig. De jól haladtunk.
- Mi baj? Rajtad és Zaynen is látom, hogy valami nem stimmel - kérdezte, mikor kihozták neki a kávét, nekem pedig a karamellás forrócsokit. Sóhajtottam egyet gondolkozva, hogy mit mondjak neki, de miért hazudnék?
- Ő és én...mi csókolóztunk. Egyszer régebben, és most, körülbelül egy negyed órája. Mit mondhatnék? - temettem az arcomat a tenyerembe, de hamar megéreztem a karomon a nyomást.
- Esetleg, hogy mit érzel.
Csak megremegtem erre. Hogy mit érzek? Jelenleg félelmet és bizonytalanságot, de ezeket nagyon.
- Azt mondta, hogy nem bánná, ha együtt lennénk. Én pedig tegnap eldöntöttem, hogy igenis jó lenne. Most pedig a feléneklés után kihívott a hídhoz. Megcsókolt, én pedig elmondtam neki mindent. Most neki kell eldöntenie, hogy mi legyen - vontam meg a vállam, ő pedig megértően mosolygott.
- Tudod, azt hiszem tudom, miért bizonytalan. Hisz a világ így is úgy is megtudná, nem igaz? Vagy így, vagy úgy. Bevallhatja neked, hogy vonzódik irántad, de amíg magának nem tudja, addig nincs rá készen, hogy mások is megtudják. Fél, hogy támadják majd. De szerintem attól még inkább, hogy téged bántanak.
- Engem miért féltene? - kérdeztem zavartan, mire szeretetteljesen elmosolyodott.
- Mert úgy érzi, hogy ő szenvedhet, de ha te miatta szenvednél, azt nem tudná elviselni. Ő egy ilyen ember - vonta meg a vállát, és pontosan láttam, hogy mennyire szereti a srácot. Szoros volt a kapcsolatuk, ez tény.
- És mit tudnék tenni? - bólintottam óvatosan, ahogy felfogtam, és kérdeztem végül azt, ami a legjobban foglalkoztatott. Szükségem volt tanácsra. Ő egy pillanatig gondolkozott, én pedig a szívószállal játszottam addig.
- Elsősorban bízz benne, és biztosítsd, hogy törődsz vele és akarod ezt az egészet. Már persze ha tényleg, teljesen megéri neked. Mert ha nem, akkor most kell még kihátrálnod, amíg nem fáj se neki, se neked - mondta komolyan, de azonnal meg is szólaltam.
- Nem, igenis nagyon fontos nekem! Nem akarok kihátrálni ebből, mert azzal sokkal többet vesztenék, mint nyernék. Szükségem van rá. Minden szempontból - utaltam itt a zenei részre, az érzelmi részre és minden egyes lehetséges dologra.
- Akkor rendben - bólintott rám mosolyogva, én pedig fizettem az italunkért, és elkísértem őt a hotelhez, míg írtam a zenészeimnek, hogy jöjjenek velem egy kicsit lazulni a városban. Természetesen nem hagytak lógva és szívesen jöttek el velem szétnézni.
Mondhatjuk, hogy igazi meglepetés volt, mikor 2 óra múlva, mikor már lassan készülődnöm kellett volna, hogy menjek a stúdióba gyakorolni a saját részem, kaptam egy SMS-t.

Kellesz nekem Niall. x 

Nos, Zayn. Egyszerű, de nagyszerű módja ez annak, hogy kifejezd, te is szeretnél velem lenni. Mondani sem kell, alig vártam, hogy végre visszamehessek a hotelbe. Hozzá.

14. rész ~ Zayn

Sziasztok! :)
Hát, igen, már igencsak régen jártam itt... azonban
most Loraa-val belehúzunk, ígérjük!!
Íme a rész, remélem, valamennyire azért még elnyeri azoknak a tetszését, akik néha még betérnek ide :)
jó nyarat és olvasást.!!
Kaede. xx

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

  Rájöttem, hogy mióta jóval pozitívabban vagyok a közelében, a gondolataim kevésbé forognak a múltam és jelenem negatívumai körül. Visszagondolva, elég sokat rágódtam azon, vajon büszke lenne-e rám most az apám, ám ez a gondolat mintha elúszott volna, amint a szőke sráccal békét kötöttünk. Természetesen nem arról van szó, hogy immáron egyáltalán nem rágom magam – csupán azt hiszem, egy parányit könnyebbé vált a lelkem, minden formában; illetve, majdnem.

 Mert szinte már életszabály, ha valami megoldódik, jönnie kell másnak, ami zűrt okoz a fejedben – és ez az érzéseim formájában bukkant fel, nem is akárki iránt... 

 Amikor húsz perccel ezelőtt Niall kisétált az ajtón, mondva, találkozik valakivel, rettentően furcsa dolog kezdett motoszkálni bennem; a hasamat kellemetlen érzés fogta el, s hiába küzdöttem a nyilvánvaló ellen, végül egy óra múltán muszáj volt be látnom, hogy az az idióta micsoda itt bent, bizony az "F" betűs szó... 

 Féltékenység. 

Soha nem voltam ez a fajta típus, illetve, ha meg is esett olykor, mindig sikerült az elmém legmélyebb pontjára küldenem. Azonban most, mintha nem is én lennék... szünet nélkül körülötte forog az agyam, azon, hogy mit csinál, hogy kivel van, és hogy a személy vajon mit akarhat tőle. Aggódtam – egy aprócska félelem érzet megmutatta magát, tűnődve, rendben vannak-e a dolgok, és hogy jól van-e. Nagyon reméltem, hogy igen. 

 Mást sem akartam, mint újból magamhoz ölelni, akárcsak mikor elment; és talán lopni tőle egy csókot, esetleg kettőt; ez azonban már az agyam azon részére ment, ahol a 'Ki nem mondott' dolgoknak címkézett gondolatokat tároltam. 

 Elalvás előtt tökéletesen éreztem, hogy valami véglegesen megmozdult bennem...

                                                              ×          ×          ×

 - Hol voltál tegnap este? 

Néha elgondolkozom, vajon disszociatív személyiségzavarral rendelkezem-e; az egyik másodpercben a nyugodt énem ural, aztán a semmiből tör elő valami más, ráordítva szerencsétlen srácra. Elméletben csak fogtam a fejem az idióta cselekedetre, és akkor még ne is említsük Niall meglepődött arcát, amint értetlenül mered rám a stúdió bejáratánál.

 Végül is, meglehet, hogy bipoláris vagyok. 

 Franc sem tudja már. 

 - Tegnap mondtam, hogy lehet, máshol alszom – felelte nyugodtan, egy kicsit dadogva az elején: biztosan nem számított a heves számonkérésemre. Ezzel viszont nem volt egyedül. 

 - Ó... tényleg – motyogtam, próbálva elrejteni a pirosasságot némileg felvett arcomat. Valóban mondta, Malik, egy barom vagy! – Ne haragudj.

 A tarkómat vakargatva pillantottam oldalra, zavaromban nem tudva, mit kezdjek magammal. Ő csupán elejtett egy apró kuncogást, megpaskolva a vállam indulva beljebb az épületbe. 

 - Semmi gáz. Legalább tudom, hogy aggódtál miattam.

Ajkai vigyorba mentek át, hála az égnek, nem nyilvánítva ki engem valódi gyökérnek; vagy legalábbis, nem mutatta ki, ha így van. Megkönnyebbülés száguldott végig rajtam, s kifújva az eddig bent tartott levegőt, követtem őt a helyszínre. A belőle áradó jókedv eltartott bennem egy darabig, egészen odáig, hogy a kezdeti nyugodtsággal képes voltam leülni, és figyelni, ahogy beáll a mikrofon mögé, és felkészül az éneklésre. Én már megtettem a procedúrát, így mindössze néhány percet kell várnunk, amíg elkezdhetjük rendesen felvenni a dal egy részét.  

 Csak figyeltem és hallgattam, amint a hangja betölti a helyiséget, míg gyakorol, s ha egészen eddig nem bámultam meg sohasem, akkor éppen elérkezett az ideje, hogy kívülről is tökéletesen tükrözzem, mennyire ámulva pillantok rá. S hogy honnan tudtam, hogy a külvilág számára is észrevehető? Nos, egy szó: a menedzsernőm. Joey megkocogtatta a vállam, engem kiszakítva  a majdhogynem transzból, s egy kacsintással és szemöldök húzogatással érte el arcom lángba borulását. 

 Hirtelen ismételten beugrott a féltékenységem. Hogy miért, annak okát keresni sem próbáltam – azonban azon kaptam magam, hogy egész idő alatt, míg a dallal foglalkoztunk a stúdióban, a szemem nem akart elszakadni Niall-ről, ami egy idő után azt eredményezte, hogy furcsállva viszonozza tekintetem, az én részemnél eltátogva egy "Mi az?"-t. Csakis amiatt próbáltam jelenleg koncentrálni a az éneklésre, mert ha jól megy, annál előbb szabadulhatunk; már pedig én nagyon szeretnék néhány szót váltani a sráccal – és ez megijeszt. A hülye érzés a csontomig, a gerincemig kúszott, keresztül a bőrömön. 

 ... és amikor végre végeztünk a mai napra, és Rich és Jo elfordultak összeszedve a holmikat, kihasználtam a pillanatot, hogy néhány szót mondjak Niall-nek. 

 - Gyere ki a hídhoz – fejemmel nyugati irányba intettem, jelezve, melyikre is gondoltam pontosan, s a következő másodpercben már az ajtón száguldottam ki, egyenesen az imént említett célállomás felé. 

 Hogy mit akartam? Nagyszerű kérdés... Talán végre megtudni, hogy mi is ez a dolog közöttünk. 

Mert határozottan lebegett itt valami, ami nem szimpla barátságot hordozott magában. 

 Vajon van valakije? Tegnap olyan személyhez ment, aki jóval többet jelent számára? Bolondot fogok csinálni magamból, amiért meg fogom csókolni? 

 Mert meg fogom. Eldöntöttem – illetve, csak ha nincs az ellenére. Nagyon remélem, hogy ő is épp annyira akarja ezt, mint én. 

 Nagyon remélem. 

S amikor az alakja felbukkant a híd végén, zsebre tett kézzel lépdelve felém, a levegőm elakadt a torkomban. Talán egy csöppnyit túl egyértelműen vezettem végig rajta a tekintetem – ismételten – , azonban mit tehettem?! Az elevenen csillogó szempárja megragadta az én sötétjeimet, csupán annyi időre engedve el, míg pillantásom elidőzhetett rajta és megszülethetett bennem ismételten a felismerés, mennyire is tökéletes és gyönyörű. Amikor pedig alig mindössze két méterre álldogált tőlem, a korlátnak támaszkodva, sikerült újból feltérképeznem az arca részleteit; ezekkel a kijelentésekkel meg is ijesztve magam. 

 Nem akartam rádöbbenni, hogyan hangozhattam, amint róla beszéltem, mert csak... én nem vagyok ilyen. 

 Teljességgel előhozza egy eddig rejtett énemet. 

 - Szóóóval... – nyújtotta el az "ó"-t, kissé zavartan nézve oldalra a bámulásom végett – , miért is kellett ide jönnöm?

 És akkor végre kupán vágott a valóság, figyelmeztetve, ne legeltessem már rajta ennyire a szemeimet, a végén még azt gondolja, egy perverz kukkoló a partnere – akinek ráadásul abban a másodpercben elillant minden bátorsága, ahogy megjelent a húsz méteres körzetben. Nagyszerű. 

 Megköszörültem a torkomat. Szólásra nyitottam a szám, készülve, hogy mondok valamit, ámde egyetlen árva hang sem bújt elő. Így aztán ezt a tervet eldobtam. A magabiztosságot ábrázoló maszkot öltöttem magamra, a zsebeimben rejlő kezeimet körbeölelő melegségből próbáltam valamiféle erőt gyűjteni. A tekintetem egybe kapcsolódott az ő tengerkékjeivel, a bizonytalansága és zavarodottsága tisztán érzékelhető volt számomra, de nem hibáztattam. Elvégre ide hívtam, hogy beszélgessünk; erre itt ácsorgunk, a másikat nézve szótlanul. Reméltem, hogy nem zavar meg minket semmi és senki. Ennek érdekében még öt perccel ezelőtt kinyomtam a telefonomat; nem akartam, hogy megtörténjen az az idióta filmes és könyves klisé, s talán Niall mobilja is nyugalmi állapotban hever, míg itt vagyunk. 

 Előbbre léptem, továbbra is némán figyelve Őt, magamba vésve az apró rezdüléseket. Láttam, ahogy mondani szeretne valamit. Meggondolta magát. Csendesen nézett a szemeimbe, nem hátrálva el tőlem, s erre képtelen voltam visszafogni egy halovány mosolyt. 

 Arról akartam kérdezni, hogy milyen volt a tegnap estélye. Hogy kivel töltötte. Hogy jól érezte-e magát azzal a valakivel – hogy van-e közöttük valami. Ám mind ehelyett csupán egyetlen dolgot tettem; s azt hiszem, ez magába foglalta az összesre vonatkozó feleletemet és gondolatomat. Centimétereket is alig hagyva testünk között léptem eddiginél is közelebb hozzá, arcomat egészen csekély távolságra tartva az övétől. 

Nem mozdult, nem lökött el magától – éreztem a leheletét az ajkaimon, a teste melegét, láttam, amint szemhéja megrebben és lehunyódni készül – , s akkor sem, mikor a levegőt magát is eltüntetve hajoltam ajkaimmal gyengéden övéire, élvezve, ahogy a bőröm sajátjához ér, miközben bal tenyeremet arcán, és másik kezemet derekán pihentetem meg. Egy puszit adtam szájára, majd a másodikat is; aztán éreztem, ahogy ez megismétlődik – csupán a picit félénk, apró csókot ezennel én kaptam. 

 Halovány mosoly formálódott volna ajkaimon, ha nem lettem volna túlzottan elfoglalva az ijesztően jó érzéssel a testemben, s a pusziból lassan átváltó valódi csókkal. 

 Határozottan jobb volt, mint beszélni.