14. rész ~ Zayn

Sziasztok! :)
Hát, igen, már igencsak régen jártam itt... azonban
most Loraa-val belehúzunk, ígérjük!!
Íme a rész, remélem, valamennyire azért még elnyeri azoknak a tetszését, akik néha még betérnek ide :)
jó nyarat és olvasást.!!
Kaede. xx

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

  Rájöttem, hogy mióta jóval pozitívabban vagyok a közelében, a gondolataim kevésbé forognak a múltam és jelenem negatívumai körül. Visszagondolva, elég sokat rágódtam azon, vajon büszke lenne-e rám most az apám, ám ez a gondolat mintha elúszott volna, amint a szőke sráccal békét kötöttünk. Természetesen nem arról van szó, hogy immáron egyáltalán nem rágom magam – csupán azt hiszem, egy parányit könnyebbé vált a lelkem, minden formában; illetve, majdnem.

 Mert szinte már életszabály, ha valami megoldódik, jönnie kell másnak, ami zűrt okoz a fejedben – és ez az érzéseim formájában bukkant fel, nem is akárki iránt... 

 Amikor húsz perccel ezelőtt Niall kisétált az ajtón, mondva, találkozik valakivel, rettentően furcsa dolog kezdett motoszkálni bennem; a hasamat kellemetlen érzés fogta el, s hiába küzdöttem a nyilvánvaló ellen, végül egy óra múltán muszáj volt be látnom, hogy az az idióta micsoda itt bent, bizony az "F" betűs szó... 

 Féltékenység. 

Soha nem voltam ez a fajta típus, illetve, ha meg is esett olykor, mindig sikerült az elmém legmélyebb pontjára küldenem. Azonban most, mintha nem is én lennék... szünet nélkül körülötte forog az agyam, azon, hogy mit csinál, hogy kivel van, és hogy a személy vajon mit akarhat tőle. Aggódtam – egy aprócska félelem érzet megmutatta magát, tűnődve, rendben vannak-e a dolgok, és hogy jól van-e. Nagyon reméltem, hogy igen. 

 Mást sem akartam, mint újból magamhoz ölelni, akárcsak mikor elment; és talán lopni tőle egy csókot, esetleg kettőt; ez azonban már az agyam azon részére ment, ahol a 'Ki nem mondott' dolgoknak címkézett gondolatokat tároltam. 

 Elalvás előtt tökéletesen éreztem, hogy valami véglegesen megmozdult bennem...

                                                              ×          ×          ×

 - Hol voltál tegnap este? 

Néha elgondolkozom, vajon disszociatív személyiségzavarral rendelkezem-e; az egyik másodpercben a nyugodt énem ural, aztán a semmiből tör elő valami más, ráordítva szerencsétlen srácra. Elméletben csak fogtam a fejem az idióta cselekedetre, és akkor még ne is említsük Niall meglepődött arcát, amint értetlenül mered rám a stúdió bejáratánál.

 Végül is, meglehet, hogy bipoláris vagyok. 

 Franc sem tudja már. 

 - Tegnap mondtam, hogy lehet, máshol alszom – felelte nyugodtan, egy kicsit dadogva az elején: biztosan nem számított a heves számonkérésemre. Ezzel viszont nem volt egyedül. 

 - Ó... tényleg – motyogtam, próbálva elrejteni a pirosasságot némileg felvett arcomat. Valóban mondta, Malik, egy barom vagy! – Ne haragudj.

 A tarkómat vakargatva pillantottam oldalra, zavaromban nem tudva, mit kezdjek magammal. Ő csupán elejtett egy apró kuncogást, megpaskolva a vállam indulva beljebb az épületbe. 

 - Semmi gáz. Legalább tudom, hogy aggódtál miattam.

Ajkai vigyorba mentek át, hála az égnek, nem nyilvánítva ki engem valódi gyökérnek; vagy legalábbis, nem mutatta ki, ha így van. Megkönnyebbülés száguldott végig rajtam, s kifújva az eddig bent tartott levegőt, követtem őt a helyszínre. A belőle áradó jókedv eltartott bennem egy darabig, egészen odáig, hogy a kezdeti nyugodtsággal képes voltam leülni, és figyelni, ahogy beáll a mikrofon mögé, és felkészül az éneklésre. Én már megtettem a procedúrát, így mindössze néhány percet kell várnunk, amíg elkezdhetjük rendesen felvenni a dal egy részét.  

 Csak figyeltem és hallgattam, amint a hangja betölti a helyiséget, míg gyakorol, s ha egészen eddig nem bámultam meg sohasem, akkor éppen elérkezett az ideje, hogy kívülről is tökéletesen tükrözzem, mennyire ámulva pillantok rá. S hogy honnan tudtam, hogy a külvilág számára is észrevehető? Nos, egy szó: a menedzsernőm. Joey megkocogtatta a vállam, engem kiszakítva  a majdhogynem transzból, s egy kacsintással és szemöldök húzogatással érte el arcom lángba borulását. 

 Hirtelen ismételten beugrott a féltékenységem. Hogy miért, annak okát keresni sem próbáltam – azonban azon kaptam magam, hogy egész idő alatt, míg a dallal foglalkoztunk a stúdióban, a szemem nem akart elszakadni Niall-ről, ami egy idő után azt eredményezte, hogy furcsállva viszonozza tekintetem, az én részemnél eltátogva egy "Mi az?"-t. Csakis amiatt próbáltam jelenleg koncentrálni a az éneklésre, mert ha jól megy, annál előbb szabadulhatunk; már pedig én nagyon szeretnék néhány szót váltani a sráccal – és ez megijeszt. A hülye érzés a csontomig, a gerincemig kúszott, keresztül a bőrömön. 

 ... és amikor végre végeztünk a mai napra, és Rich és Jo elfordultak összeszedve a holmikat, kihasználtam a pillanatot, hogy néhány szót mondjak Niall-nek. 

 - Gyere ki a hídhoz – fejemmel nyugati irányba intettem, jelezve, melyikre is gondoltam pontosan, s a következő másodpercben már az ajtón száguldottam ki, egyenesen az imént említett célállomás felé. 

 Hogy mit akartam? Nagyszerű kérdés... Talán végre megtudni, hogy mi is ez a dolog közöttünk. 

Mert határozottan lebegett itt valami, ami nem szimpla barátságot hordozott magában. 

 Vajon van valakije? Tegnap olyan személyhez ment, aki jóval többet jelent számára? Bolondot fogok csinálni magamból, amiért meg fogom csókolni? 

 Mert meg fogom. Eldöntöttem – illetve, csak ha nincs az ellenére. Nagyon remélem, hogy ő is épp annyira akarja ezt, mint én. 

 Nagyon remélem. 

S amikor az alakja felbukkant a híd végén, zsebre tett kézzel lépdelve felém, a levegőm elakadt a torkomban. Talán egy csöppnyit túl egyértelműen vezettem végig rajta a tekintetem – ismételten – , azonban mit tehettem?! Az elevenen csillogó szempárja megragadta az én sötétjeimet, csupán annyi időre engedve el, míg pillantásom elidőzhetett rajta és megszülethetett bennem ismételten a felismerés, mennyire is tökéletes és gyönyörű. Amikor pedig alig mindössze két méterre álldogált tőlem, a korlátnak támaszkodva, sikerült újból feltérképeznem az arca részleteit; ezekkel a kijelentésekkel meg is ijesztve magam. 

 Nem akartam rádöbbenni, hogyan hangozhattam, amint róla beszéltem, mert csak... én nem vagyok ilyen. 

 Teljességgel előhozza egy eddig rejtett énemet. 

 - Szóóóval... – nyújtotta el az "ó"-t, kissé zavartan nézve oldalra a bámulásom végett – , miért is kellett ide jönnöm?

 És akkor végre kupán vágott a valóság, figyelmeztetve, ne legeltessem már rajta ennyire a szemeimet, a végén még azt gondolja, egy perverz kukkoló a partnere – akinek ráadásul abban a másodpercben elillant minden bátorsága, ahogy megjelent a húsz méteres körzetben. Nagyszerű. 

 Megköszörültem a torkomat. Szólásra nyitottam a szám, készülve, hogy mondok valamit, ámde egyetlen árva hang sem bújt elő. Így aztán ezt a tervet eldobtam. A magabiztosságot ábrázoló maszkot öltöttem magamra, a zsebeimben rejlő kezeimet körbeölelő melegségből próbáltam valamiféle erőt gyűjteni. A tekintetem egybe kapcsolódott az ő tengerkékjeivel, a bizonytalansága és zavarodottsága tisztán érzékelhető volt számomra, de nem hibáztattam. Elvégre ide hívtam, hogy beszélgessünk; erre itt ácsorgunk, a másikat nézve szótlanul. Reméltem, hogy nem zavar meg minket semmi és senki. Ennek érdekében még öt perccel ezelőtt kinyomtam a telefonomat; nem akartam, hogy megtörténjen az az idióta filmes és könyves klisé, s talán Niall mobilja is nyugalmi állapotban hever, míg itt vagyunk. 

 Előbbre léptem, továbbra is némán figyelve Őt, magamba vésve az apró rezdüléseket. Láttam, ahogy mondani szeretne valamit. Meggondolta magát. Csendesen nézett a szemeimbe, nem hátrálva el tőlem, s erre képtelen voltam visszafogni egy halovány mosolyt. 

 Arról akartam kérdezni, hogy milyen volt a tegnap estélye. Hogy kivel töltötte. Hogy jól érezte-e magát azzal a valakivel – hogy van-e közöttük valami. Ám mind ehelyett csupán egyetlen dolgot tettem; s azt hiszem, ez magába foglalta az összesre vonatkozó feleletemet és gondolatomat. Centimétereket is alig hagyva testünk között léptem eddiginél is közelebb hozzá, arcomat egészen csekély távolságra tartva az övétől. 

Nem mozdult, nem lökött el magától – éreztem a leheletét az ajkaimon, a teste melegét, láttam, amint szemhéja megrebben és lehunyódni készül – , s akkor sem, mikor a levegőt magát is eltüntetve hajoltam ajkaimmal gyengéden övéire, élvezve, ahogy a bőröm sajátjához ér, miközben bal tenyeremet arcán, és másik kezemet derekán pihentetem meg. Egy puszit adtam szájára, majd a másodikat is; aztán éreztem, ahogy ez megismétlődik – csupán a picit félénk, apró csókot ezennel én kaptam. 

 Halovány mosoly formálódott volna ajkaimon, ha nem lettem volna túlzottan elfoglalva az ijesztően jó érzéssel a testemben, s a pusziból lassan átváltó valódi csókkal. 

 Határozottan jobb volt, mint beszélni.