4. rész ~ Zayn

Sziasztok! ☺

Szerda van, így meg is hoztam a negyedik részt, ami csupán

két A4-es oldal lett. Ne haragudjatok a rövidség miatt, de egyelőre 

még amolyan 'elmélázós' fejezetek vannak Zayn részéről, ahol 

főként a gondolatai és érzései a fő pontok. Remélem, azért elnyeri 

néhányotok tetszését, tudassátok velünk, mit gondoltok! :) 

Jó olvasást! 

Kaede . xx 

 ---------------------------------------------------

 Életemben nem éreztem magam még ennél gyerekesebbnek. A szavak, a másik felé dobált mondataink visszhangzottak a fejemben szüntelen, egyre mélyebbre ásva el saját magamat önnön szemeim előtt. Miért kellett ekkora baromnak lennem? Miért nem tudok csak egyszerűen köszönni neki, és bocsánatot kérni a bugyuta viselkedésem végett? Hát persze, tudom én:

büszkeség...

Az a fránya büszkeségem, amiről valójában nem is tudom, miért létezik egyáltalán! Mire legyek büszke? Talán a sikeremre, amit a zeneiparban tettem le? Bevallom, nem végeztem túl rossz munkát, azonban ez nem hatalmaz fel mások ellen. Képtelen voltam a sráccal máshogyan viselkedni, és tisztában álltam a ténnyel, hogy soha nem is fogok. Talán egy beidegződés, netán más buta 'indok', de Niall-el szemben teljesen más voltam. Méghozzá ugyanaz a húsz éves, firkálgatós idióta, mint öt évvel ezelőtt. Szerettem, ahogy még most is rajzolni és festeni, mára viszont be kellett, hogy valljam, hogy akkor mindent túlreagáltam.

Valami mégsem tudott a dühön kívül mást táplálni az érzéseimbe, amik a szőke fiú felé irányultak.

Unott arckifejezéssel hallgattam a még korántsem kész dalt. Tetszett, sőt! Ezt azonban semmiképp nem vallottam volna be – egyben azzal, hogy a srác igenis... jó hanggal van megáldva. Jó? Ez több volt, mint jó. Birtokolt valami egészen különleges és egyedi hangzást, ami egyszerűen azt éreztette velem, hogy egész nap azon kívül nem hallgatnék mást. De... ez nem változtatott semmin. Ugyanúgy nem szóltam hozzá, vagy ha igen, akkor is csupán lenéző szavakkal illettem; mire feleletként mindössze szemforgatást kaptam. Jó lett volna, ha Joey, a menedzsernőm itt lenne, de sajnos más elintéznivalója akadt, így Charlotte, az úgymond helyettese tartott velem a stúdióba. Egyáltalán nem volt ugyanaz – vele nem tudtam rendesen beszélgetni vagy megnyílni. Ő nem hordott magában semmi nővér feelinget számomra.

Pont ilyenkor nem vagy itt, Jo…  

 - Jól van emberek, mára azt hiszem ennyi lenne. Holnap jön Styles és Sheeran, meg Lovato és Cyrus. Azután csütörtökön pedig Lambert Mars-szal – olvasta fel a jegyzettömbből egy nő a párokat, míg mi fellélegezve könnyebbültünk meg a két pihenő nap hallatán.

Az agyamban már el is terveztem, hogy át alszom a napokat – azonban, természetesen ennek útját is eltorlaszolta valami. Rich – legalábbis ez a név rémlik a fejemben – , Niall menedzsere felénk lépdelt, arcán mindentudó mosollyal. Nem kellett, hogy mondjon bármit is. Egyből tudtam, hogy valami olyas dolog fog következni, ami egyáltalán nem lesz a szívemre.

 - Zayn, beszélgettünk a menedzsernőddel, és… Hé, Horan, gyere csak vissza! – kiáltott az arrébb oldalazó szőke után, ki menekülő útja felénél tartott már. Szem forgatva felsóhajtott, karba tett kézzel pillantva Rich-re.

 - Mi az?

 - Téged is érint a dolog, szóval ajánlom, hogy összpontosítsd erre a figyelmed – Niall csupán megvonta a vállát, azonban az arcán megjelenő halovány mosoly elárulta, hogy a kettejük között lévő kapcsolat egyáltalán nem rossz.

Azt hiszem, mindig is egész jó megfigyelő voltam emberek terén. Szerettem a részleteket, akárcsak a dalokban és a festésben – Szóval, mivel látjuk, mennyire nem viselitek szíven egymást, arra gondoltunk, ha már úgyis lesz két szabadnapotok, kicsit… összekovácsolunk benneteket.

Nem kell megemlítenem az egyszerre elhangzó, döbbent és hitetlen „Mi van?”-t, úgy gondolom. Az állam a padlót verdeste, míg az ellenkező mondatok százasával sorakoztak nyelvem hegyén, egyetlen Rich-től kapott pillantással meg is állítva őket elhangzásuk előtt. De nem én voltam az egyedüli – a mellettem lévő szőke srác – valamiért szokásom lett így nevezni – már egy káromkodást is eleresztett, farkasszemet nézve menedzserével. Nem szóltam semmit, bár tudtam, hogy Joey-t egész éjszakán át fogom emiatt szapulni.

 - Erre nincs semmi szükség!

 - Ellenkezőleg. Ha nem vagytok összhangban, a dal sem lesz a helyén.

 - Akkor legalább ne legyen egy gyerekes idióta!

Hiába szerettem volna közbe szólni, sőt, jól képen törölni a mondata végett, valami… visszatartott. Lehet, talán, hogy mert igaza van? Megforgattam a szemeim, megvárva, amíg Rich elmegy, miután mindkettőnk vállát ördögien vigyorogva megveregette. Biztosan nem örül ő sem, a menedzsernőmmel egyetemben, hogy erre van szükség.

De hát, mindezt magamnak köszönhetem, azt hiszem…

 - Gratulálok, Mr. Tökéletes. Remélem, boldog vagy – hallottam meg egy idegesítő mormogást, mire felhúzott szemöldökkel fordultam oldalra.

Niall karba font kezekkel bámult előre, viszont a hülye is rá jött volna, hogy a mondatát nekem címezte.

 - Mégis mi a fenéről beszélsz?

 - Most ugye csak viccelsz? – vágta maga mellé a karjait, miközben idegesen nézett rám. Ha a fejembe látna, pontosan tudná, hogy igen, tisztában állok azzal, miről dumál. De a kimondásnak ellent mond a büszkeségem, és a furcsa s idióta késztetés, minek igencsak nagy vágya felhúzni a srácot – Köszönhetően neked küldenek minket ilyen baromságra!

 - Ne akard rám kenni!

 - Nem kenem rád, ugyanis ez a te, és csakis a te hibád. Ha nem lennél ennyire gyerekes…

 - Ó, ugyan már, ne kezd megint… – mondtam megforgatva szemeimet, nem szentelve több másodpercet a kiabáló Niall-re. Elindultam a kijárat felé, közben örülve, hogy rajtunk kívül nincs már bent senki. Még csak az hiányzik, hogy hallják, ahogy a pokolba kívánjuk a másikat.

 - Hát persze, mindig én kezdem, igaz?

Megtorpantam. Nem a mondata állított meg – hanem a hangja; a hangja, amilyen érzéseket birtokolt. Nem lettem volna képes megnevezni őket, s ahogy hátra fordultam, tekintete ugyanígy, furcsa s különös érzelmeket tükrözött.

Dühösnek látszott; és… szomorúnak.

 - Mindig én vagyok a hibás, ugye? Csak azt nem értem, mégis miért utálsz ennyire. A miatt a rajz miatt? Mert elmondtam már, hogy sajnálom, de te mégis úgy teszel, mintha valami eget rengető dolgot tettem volna! Nem akarok olyasvalakivel dolgozni, aki nem tud túllépni a gyerekes és múltban történő dolgain... – megindult, szemeit immáron elkapva enyémekről, ezzel még inkább fokozva a rossz, kellemetlen érzést mellkasomban. Mellettem haladt el, némileg meglökve vállamat övével; ám ezúttal nem szóltam, nem tettem semmit – Csak teljen már le ez a két hónap…

 Az utolsó mondatát még hallottam, hiába szánta suttogásnak. Nem számítottam erre. Nem hittem volna, hogy ennyire sikerül kiakasztanom. Örülnöm kellene, nem? Elvégre, ez az egyik… célom, azt hiszem.

Ám valahogy… mégsem éreztem magam jól.

Sokkal inkább… pocsékul.