8.rész ~ Zayn

Sziasztok! :)

Először is elnézést a csúszásért, erre a magyarázatom

mindössze annyi lenne: félév. S habár nem éppen olyan lett

a bizonyítványom, mint amilyenre szerettem volna, azért remélem,

hogy a rész nem lett annyira rossz... 

Na de itt is van, jó hétvégét és olvasást! 

 Kaede. xx

(Ja és bocsánat a laposságért; esküszöm, nem szándékos.)

----------------------------------------

  Perrie egy nagyon aranyos lány volt. Így utólag duplán örültem, hogy feljöttem vele táncolni.

 - Tudod, nagyon szép tőled, hogy részt veszel ebben a programban. Az emberek általában csak beszélnek a világ jobbá tételéről. De ha cselekvésről van szó, a legtöbben a kisujjukat sem mozdítják. Örülök, hogy lett alkalmam megismerni téged, Zayn.

Mosolyogva pillantottam le a rám ugyanígy, kedvesen néző lányra, miközben kortyoltam a kezemben tartott sörből.

 - Köszönöm. Én is örülök, hogy megismerhettelek Perrie. Egy igazán kedves és csinos lány vagy – kacsintottam rá, mire felnevetve ütött bele a karomba.

Mondjuk úgy, hiába kezdtük táncolással, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy esetleg tegyünk a dolgokba bele még ezt-azt. Valami azt súgta, jó barátságra tehetünk szert ezzel az estével. A magam részéről legalábbis nagyon reménykedtem ebben. Nem szokásom idegeneknek megnyílni, sőt; az általam rég ismert személyek között is van, akiktől igencsak elzárkózom – azonban Perrie-ben volt valami egészen életvidám, ami végett még én sem ragadhattam a gubómban. Azt hiszem a pozitív kisugárzása mindenkit jobb kedvre tud deríteni – akárcsak Niall – ugrott be váratlanul a mondat, minek hatására olyannyira meglepődtem, hogy eléggé feltűnően ingattam meg fejem, teljesen összezavarva az iszogató szőke hajú lányt.

 - Minden rendben?

 - Aha, csak... megszédültem kicsit – vontam vállat, majd rendeltem magamnak még egy italt.

Próbáltam nem foglalkozni a távolból másodpercekig rám villanó kék tekintettel.

                                                           *           *         *

 Hallgatnom kellett volna Perrie-re; ugyanis nem terveztem, hogy becsiccsentek, ennyire. Rendben, nem annyira vészes, csupán megeredt a nyelvem.

...Nagyon.

 Nem szokásom gyakran találkozni a másnapossággal, és már most mérges voltam magamra; ezt azonban nem igazán érzékeltem, ahogy túlzottan is jó kedvűen csörtettem át a tömegen. Azt sem tudtam, merre visz a lábam, csupán követtem a megérzéseim; amik végül egy magányosan, a pultnál üldögélő fiúhoz vezettek. Akaratlanul vigyor költözött ajkaimra, közelebb lépdelve a nagyon is ismerős alakhoz. Nem értettem, mi a fenét csinál itt egymagában, elvégre a duónkban sokkal inkább ő számítható a szociálisabb életűnek. Sugárzik róla, hogy társasági ember, s nem tudtam ignorálni az érzést, mi igencsak hiányolta azt a jól ismert vigyort az arcáról. Ledobtam magam a mellette levő székre, bal kezemre könyökölve; aztán… bámultam.

Zavartalanul néztem, várva, vajon mikor veszi észre jelenlétem. Ahogy elnéztem, furcsa mód az itala sem nagyon fogyott az üvegből.

 - Megromlott a sör?

Habár halknak gondoltam, a zenén keresztül mégis meghallotta a hangom. Felhúzott szemöldökkel fordult az irányomba; valami különös dolgot véltem látni egy másodpercre szemeiben; de nem voltam benne biztos.

 - Mit zagyválsz te itt össze?  

 - Semmit. Jó a buli, igaz?

A vigyorom továbbra sem tűnt el, nem hagyva fel a szőke srác bámulásával.

 - Azt hiszem, megártott neked az ital, Malik. Add azt ide! – mutatott a kezemben tartott pohárra, ám láttam rajta, hogy csupán szórakozik. Egyáltalán nem voltam vészes állapotban, azonban valljuk be, inkább nem akarok ennél közelebb kerülni ahhoz a bizonyos sárgaföldhöz. Még utoljára belekortyoltam a sörömbe, majd a pultra téve fejemmel a bejárati ajtó felé böktem.

 - Menjünk ki egy kicsit. Kezdek szédülni ebben a tömegben.

Nem hazudtam. Sosem rajongtam a túl nagy létszámú helyekért, pont ezért nem jártam gyakran szórakozóhelyekre. Éltem én, hé! Csupán nagyobb teret adtam a nyugalomnak. Jelenleg pedig kezdett fájni a fejem a villózó fényektől, az alkohol és izzadság szagtól. A hely lassan állatkertté válik, ennek ellenére még én is bevallom, hogy a gitáros srác, Gildeon eléggé ért a partik megszervezéséhez, még ha napközben csendesnek is mutatja magát. Niall bólintott, majd felkelve indultunk neki átpréselni magunkat a vadul táncoló embertömegen. Közben elkaptuk Harry és Ed pillantását, akik vigyorogva integettek felénk, amit mi szintén hasonló arckifejezéssel viszonoztunk. Jó arcok, jó zenével és tehetséggel.

 A tüdőm szó szerint tapsolt örömében, amint kiértünk a friss levegőre. Elszoktam már az ilyen helyzetektől, azonban élveztem. Hiányzott már. Szótlanul sétáltunk az udvarban, lábaim valami oknál fogva a kapuhoz vezettek. Nem mondtunk semmit, mindössze a kerítésnek támaszkodva néztünk ki a fejünkből. A csend furcsamód egyáltalán nem hordozott magában feszültséget; nem volt kínos, sokkal inkább… nyugodt. Nem hittem volna, hogy valaha képesek leszünk így állni egymás mellett – de ezek szerint valóban élnek még csodák.

 - Nem akarsz tetoválást?

A mondat váratlanul csúszott ki számból, míg előhalásztam a cigarettát a zsebemből. Tudom, nem éppen jó ilyen állapotban, azonban valamiért szükségét éreztem. Talán le akartam foglalni magam valamivel, nem tudom. El kellett terelnem a gondolataimat.

 - Mi? Én? – fordult hitetlenkedve felém Niall, felhúzott szemöldökkel pillantva rám. Mostanában ez igencsak szokásává vált… – Biztos nem.

Felkuncogtam heves válaszán. Úgy hangzott, mint egy tíz éves kisfiú, akitől megkérdezték, tetszik-e neki a szomszéd kislány. Ránéztem, végigfuttatva rajta pillantásom, próbálva elképzelni karján fekete mintát vagy feliratot. Hümmögve gyújtottam meg a cigarettám, majd hozzá hasonló módon zsebembe csúsztattam a kezem.

 - Miért? Szerintem jól mutatnál vele.

 - Tudod, nekem nem kell a dögösséghez tetoválás, mint neked – tolta ki rám nyelvét, mire csupán szemforgatással feleltem.  

Megvontam a vállam, arcomon egy növekvő vigyorral. Túlzottan is jó kedvem támadt.

 - Habár, ahogy belegondolok, eléggé tönkre vágná az aranyos, jó fiú imidzsedet.

 - A-aranyos?

 - Ja. Ahhoz képest mekkora szád van, nagyon aranyos is tudsz te lenni.

 - Ennyit ittál volna? – kérdezte felém fordulva, újból megismételve a szemöldökemelést.

Ismételten vállat vontam – úgy tűnik, ma este igencsak mániánk ismételgetni. Elnyomtam a cigimet, a földre dobva rátaposva egy kicsit. Kicsit oldalra fordultam, hogy tökéletesen rálássak a mellettem álldogáló Niall-re. Maga elé nézett, a földet bámulva. Láthatólag kerülte a pillantásom; s talán én is így tennék az utóbbi kijelentésem után, úgy hiszem, az alkohol adott egy kis bátorságlöketet. Furcsa dolog érződött bennem, ahogy Őt figyeltem. Másnak tűnt – zárkózottnak. Fejét lehajtva tartotta, kezét az első zsebébe rejtve gondolkozhatott valamin, homloka ugyanis ráncba szaladt, miközben halkan motyogott valamit. Hirtelen rám kapta tekintetét; a lélegzetvételem pedig elakadt egy másodpercre, amint alig egy pillanatra szemére olyan szögben esett a fény, hogy az, mintha valami égkő lenne, megvillant. Pislogtam néhányat – s az előbbi dolog eltűnt.

Közelebb léptem, egészen addig haladva, hogy alig csupán minimális hely maradjon közöttünk. Furcsállva figyelt, azonban nem mondott semmit. Lélegzete megütötte bőröm, amire, mintha megugrott volna szívem. Normális ez egyáltalán? Megráztam a fejem, zavartan kérdezgetve magamtól, milyen indokból méregetem ennyire közelről. De nem mozdultam; nem távolodtam el, ahogy ő sem.

Hirtelen annyira,… másként láttam. Megint. Az előbbi zárkózottság helyét valami teljesen más váltotta fel, valami… kíváncsiság. Igen, azt hiszem, ez lenne a megfelelő szó. Magamban is észleltem ezt a különös késztetést – a késztetést, de mire? Nem tudtam; ám ahogy közelebb emeltem arcomat övéhez, ez az ismeretlen, viszont nagyon is kellemes dolog erősödött. A szívem erősebben kezdett harcolni a mellkasom ellen, azonban mindezt próbáltam kizárni. Lassan felemeltem kezem; már-már jó magam is azt hittem, hogy arcára helyezem tenyerem egy meggondolatlan tettel kísérve, amikor ujjaim vállán pihentek meg. Majd monoton tempóban szánkáztak le fedetlen karján. Éreztem, amint bőre borsódzni kezdett érintésem alatt; bizonytalanná tett. Miért reagált így?

Megijedtem: ugyanez történt velem is…

Talán… csak túlzottan fúj a szél. Igen, érzem a tarkómon a hűvös szellőt.

Megszólalt, hangja némileg rekedtesen csengett. Visszarántott a földre.

- Z-Zayn?

 - Hmm?

Égkék tekintete összefonódott az én mogyoró barnámmal.

 - Egy pók van a fejeden.