10. rész ~ Zayn

Sziasztok! :)

Megérkeztem a tizedik résszel, az időtöket meg nem is rabolnám;

köszönjük a visszajelzéseiteket, nagyon sokat jelent nekünk!

Remélem, valamennyire elnyeri a tetszéseteket a rész,

jó olvasást! :)

Kaede. xx

------------------------------------------

 A ránk szegeződő tekintetek égettek, akárcsak ha egy kád lávában fetrengtem volna. A szó a torkomon akadt, és úgy döntött, bugyuta arckifejezést varázsol rám, megtagadva a körülöttem lévők tonnányi kérdésének megválaszolását. Magyarázatot akartak - valami olyat, aminek én magam szintén nagyon örültem volna...
 Emlékeztem, elvégre épphogy csak becsiccsentettem kicsit; ezek szerint ez is elegendőnek bizonyul, hogy megkérdőjelezhető dolgokat tegyek. Az agyam sebesen kattogott: Mit mondjak? Miért álltam olyan közel hozzá? Arra tisztán emlékszem; egy másodpercre átfutott fejemben, hogy megcsókolom. De az ég szerelmére, ilyet nem mondhatok! Ráadásul józanul biztos nem tennék ilyet... Amikor motyogtam egy s mást, az is csupán az alkohol számlájára írható.
 Láttam az engem aggódva figyelő menedzsernőmet, Joey-t. Azt hittem, ki fog akadni; ehelyett mindössze zavarodottan nézett a kis párosunkra, rám és Niall-re; akin megjegyzem, úgyszintén nem épp pozitív érzelem ült. Bizonytalan volt, s amikor tekintete összeakadt enyémmel, zavartan vonta meg a vállát alig láthatóan. Arca csöppnyi pirosas árnyalatot birtokolt, bár jóllehet, mindezt csupán behallucináltam az egyébként is furcsa helyzettől.
 Megköszörültem a torkomat, felkészülve a válaszadásra. Mintha ezer meg ezer év haladt volna el mellettünk...
 - Öm... csak mondani akartam neki valamit. Elég személyes, és nem akartam, hogy mások is meghallják.
 Jól van, Malik... Bravissimo a 'kifogástalan' hazugsághoz.
 - Ó. De rajtatok kívül nem tartózkodott ott senki más.
 - Nálunk ez, nos... amolyan megszokott dolog, hogy, közel vagyunk egymáshoz. M-mármint...!
 - Értem. - szakított félbe -  Itt van egy másik kép is - a nő egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek, és ami azt illeti, nem hibáztattam.
Sosem hazudtam jól, ráadásul most majd mindenki jól a képemhez vágja, mennyire féleszű vagyok. Szinte hallottam, ahogy képzeletben homlokon csapják magukat, de sebaj! Végül is, csak egy otromba nagy hazugság fog futkorászni a világhálón - és ekkor még nem láttam a következő fotót.Az egész helyiségre csönd telepedett, amint felvillant a képernyőn. Nem. Ilyen nincs.
 Ugyan már, ilyen nem is történt!
 - Rossz szögből van a kamera. Mi nem csináltunk ilyet - a mellettem ülő fiú érzelemmentesen szólalt meg, engem megmentve a beszédtől.
Nevetséges... A média valóban ennyire undorító lenne, hogy az embernek már privát szférája sem lehet? Igen. Pontosan ennyire.
 Nagyot nyeltem a képet mustrálva; kétlem, hogy ez így volt. Niall-nek van igaza, erre más magyarázat nincs. A kép hihetetlenül csaló - ha nem emlékeznék, talán még el is hinném, hogy tényleg, valóban csókolóztunk, de... Tudom az igazságot.
A gondolatra alig észlelhető borzongás futott végig karomon; nem tudtam hova tenni, jelenleg viszont ez teljesen lényegtelennek számított.
 - Hm... A kép nagyon élethű, nemde? Esetleg a munkátokban több rejlik puszta együtt dolgozásnál?
 - Élethű vagy sem, ez hazugság. Ha meg úgy lenne? Talán gondja lenne ezzel valakinek?
 Összerezzentem a mellőlem váratlanul felhangzó hangtól. Jól ismertem már, elvégre számtalanszor adódott alkalmam dühösnek hallani, és ezeknek okozója rendszerint én magam voltam - ez valahogy mégis másként csengett. Meglepetten fordultam Niall felé, aki már igencsak az idegesség határán ácsorgott. Nem értettem, mi okból húzta fel ennyire magát a semmiből; persze, legszívesebben én is megmondtam volna már a nőnek, hogy menjen melegebb éghajlatra az idióta képeivel és kérdéseivel együtt - ennek ellenére mégis megdöbbentett.
 És akkor Rich-et nem is említettem: mozdulatlanul figyelte a fiút; apró, büszke mosoly bújt meg a szája szegletében, némi aggódással együtt; a szemforgatása meg valószínűleg a felcsattanásra szólt.
 Tényleg szoros kapcsolatuk lehetett.
 - Nem, dehogy! Csak egy kérdés volt. Na de, khm... Tereljük más irányba a beszélgetést.

                                                       ×         ×         ×


 Annyira megkönnyebbült, mint amikor elhagytuk az interjú helyszínét, még sosem voltam. Azt hiszem, a szöszi is így volt - csak mindössze az idegességgel.
 - Hé, kölyök, úgy csapkodd a kocsiajtót, hogy ha tönkre vágod, te fizeted ki! - szólt utána Rich, azonban ő csak elmormogott egy "Bocs"-t, majd a fülhallgatóját előszedve elzárkózott a szociális világ zűrje elől.
 - Jól vagy, Zayn? - figyelmemet egy gyengéd érintés a vállamon terelte el a rossz passzban lévő srácról, s alig egy másodperc múlva Jo nővéri törődést tükröző szempárjával találtam szemben magam. Még nem beszéltünk az interjún elhangzottakról a menedzsereinkkel. Nem volt rá időnk, ráadásul kedvet sem éreztünk a felesleges magyarázkodásra.
 - Persze. Minden oké - adtam neki egy gyenge mosolyt, és mielőtt mi is beültünk volna a járműbe, még kaptam egy pillantást, ami egyértelműen az "erről még beszélni fogunk" kategóriába tartozott. Tudtam, hogy nem úszom meg, de... valahogy nem is bántam. Mostanában eléggé elzárkóztam előle - hiányoztak a beszélgetéseink.

 Hamar ágyba szerettem volna kerülni; holnap folytatódik a stúdiózás, jelenleg pedig egy rongynak éreztem magam, amit kétszer megtapostak, majd átmentek rajta egy kukásautóval. Bár valami azt súgta, sokkal inkább belülről nyomasztott valami. S tán rég birtokoltam a választ, mégsem akartam ezzel törődni. Gyorsan beálltam a zuhany alá, ami az egy nap erejéig bérelt hotelszobához tartozott - innen most könnyebben eljutunk a stúdióhoz -, és hagytam, hogy a filozofikus és világmegváltó gondolataim újból elárasszanak, ahogy azt szokták minden egyes alkalommal, amikor zuhanyrózsa alá kerülök és az idő sem sürget.
 Aztán a hősies képek hamar átváltoztak, megjelenítve egy csendes éjszakát, minek hátterében némi tompa zene dübörgött. Két fiú állt egymással szemben, nehezen értelmezhető kifejezéssel arcukon. Közel voltak - talán a szabadottnál közelebb. Külsőre tökéletesen tükrözték a világ ellentéteit. Világos, sötét haj; világos szem s sötét szem; fehér és bronzos bőr - valami mégis, mintha összezavarva őket vonzotta volna egymáshoz.
 Idegesen ráztam meg a fejem, kicsit a hideg felé tekerve a csapot. Bolond, bolond... Az az este óta egyre csak bugyutábbnál bugyutább dolgok árasztják el a fejem! Miért?
Csak hogy valamivel tovább próbáljam lefoglalni magam, inkább kiszálltam, és szép lassan elkezdtem öltözködni. Nagyjából fél nyolc lehetett, mire kiléptem a fürdőből, egyenesen látótérbe kerülve a nappaliból kiágazó kis teraszra. A hotelszobának alapból két hálója volt, mindkettő kettő-kettő ágyas. Egy Jo-éké, a másik értelemszerűen a miénk. Rich és Joey a konyhában ügyködtek valamit, habár figyelmem a friss levegőn ácsorgó fiúra összpontosult. Lábam magától indult meg felé, miközben a mellkasomban egyre csak nőtt valami... egészen érdekes érzés. Zavart voltam, és erre valószínűleg az interjún lezajlottak lehetett a magyarázat.
 Halkan becsuktam magam mögött az üvegajtót, s ha meg is hallotta érkezésem, úgy tűnt, nem igazán foglalkozik vele.
 - Bárki vagy, menj el. Nincs kedvem beszélgetni.
 - Nem kell beszélned. Csak levegőzni akartam.
Meglepődötten fordult hátra, mire halovány mosolyt küldtem felé. Mellé telepedtem, ugyanúgy a korlátra támaszkodva nézve le a közepesen forgalmas utcára. Valamit felakartam hozni - nem akartam kínos csendben álldogálni. Mert ez határozottan az volt; kínos, és zavart.
 Megköszörültem a torkom, figyelembe sem véve az érthetetlen okból arcomra kerülő pírt.
 - Szóval... min akadtál annyira ki?
 - Mikor?
Megforgattam a szemem: határozottan nem volt kedve emberi kommunikációt létesíteni, ez biztos. Azonban nem érdekelt, ezúttal még a morcos hangulata sem üldöz el.
 - Az interjún. Igen rossz passzba kerültél, ami, ahogy látom, még mindig tart.
 - Miért, téged nem húzott fel a hülye kérdéseivel?
 - De, igen. Csak... meglepődtem. Nem is tudom... Magam sem tudom, hogyan érzek igazán - felsóhajtottam, megingatva fejem a kusza feleletemre. Képtelen voltam összeszedni a gondolataimat.
 - Azt hittem, nem emlékszel - szólalt meg néhány perces csönd után.
A hangja nem árult el semmit; tekintetét nem mozdította el a hotel előtt parkoló furgonról.
 - Mire?
 - ...Ami... ami Gil buliján történt. Vagyis, igazából nem történt semmi, csak...
 - Ó...
Nem telt tőlem jobb válaszra; s ami azt illeti, az emlék hatására az arcomnál idegesítő melegséget fedeztem fel. Nem tetszett, abszolút nem; s amikor Niall úgyszintén furcsán méregetve pillantott rám, még kevésbé akartam magamon tudni a felesleges színt - azonban nem csupán rajtam mutatta fel magát. Barna szemeim az ő kékjeibe kapcsolódtak, hogy aztán egy másodperc elteltével egy gyors fejmozdulattal mindez meg is szűnjön, mindkettőnk által.
 Percek vánszorogtak el mellettünk, mire érdekes dolog ütött fejbe.
 - Tehát... ezek szerint dögösnek találsz.
 - Hogy micsoda?
Nem tudtam, honnan kaptam a bátorságot, ámde muszáj volt ezt felhoznom. Felnevettem, látva zavartságot tükröző arcát.
 - Ó, tudod te. Hogy is mondtad? - felpillantottam az égre, próbálva visszaemlékezni arra, amit mondott - Meg van! "Nekem nem kell a dögösséghez tetoválás, mint neked."
 - N-na és?
Elvigyorodtam; az arckifejezése tökéletesen leleplezte, hogy igen is, megfogtam! Most pedig, hogy belegondoltam, mind a ketten mondtunk egyet s mást, amit normális esetben biztosan ki nem ejtettünk volna a szánkon.
 - Valld be.
 - Én a helyedben meg sem szólalnék, Malik. "Aranyos, jó fiú imidzs." 
Felkuncogtam a lányossá váltott, túl magas hangot utánzó szavain; különös mód egész felszabadultnak éreztem magam.
 Mintha az eddigi zavartság eltűnt volna - aztán ismét ránk telepedett a némaság, visszahozva az előbbi hangulatot. Felsóhajtottam. Furcsa egy kapcsolatunk van...
 - Voltál már bizonytalan a nemi identitásoddal kapcsolatban?
Mintha a saját gondolataimat olvasta volna  fel fejemből, azzal a különbséggel, hogy én biztosan nem tettem volna fel hangosan a kérdést. A hangja pontosan azt tükrözte, amit a kérdés is felvetett: bizonytalanság.
Nem tudtam miért, ámde ez a mondat hirtelenjében engem is elkezdett foglalkoztatni.
Pedig a lányokhoz vonzódom. Ez biztos.
 - Én... Nem. Illetve, fogalmam sincs. Miért?
Közelebbnek tűnt. Mintha az eddig uralkodó harminc centiméter vészesen lecsökkent volna köztünk - esküszöm, éreztem magamon a leheletét, ahogy bátortalanul, felém fordulva keresi a szavakat. Én is így tettem; s a szavam elakadt. Ismételten az este ugrott elém, amikor szintén közel álltunk egymáshoz - de ez még annál is kevesebb távolság volt. Tökéletesen részletesen láttam minden egyes vonását, s a narancssárga fényű lámpa tükröződését szeme kékjében.
 Elfelejtettem levegőt venni, akárcsak ő. Zavarodott voltam, rettenetesen.
 - É-én... nem. Vagyis... most egy kis i-ideje foglalkoztat.
 - Mennyi ideje? - kérdeztem; hangom alig némi mormolás.
Tekintete lejjebb ugrott szememtől. Az enyém is.
Aztán vissza.
Valami nem volt rendben.
A szívem egy erőset dobbant; kihagyott; normális; újabb erőteljesebb dobbanás;
parányit gyorsabb a normálisnál...
 - Egy napja? - elhallgatott. Azt hittem, ezennel véget ér a beszélgetésünk, és nekem pedig el kell távolodnom tőle; minek gondolata ijesztő módon kellemetlen érzést okozott mellkasomban. Aztán megint megszólalt, alig hallható suttogásként, újra mélyen nézve átható szemeivel enyémbe - Gyönyörű szemed van, Z.